Monstre lemezmustra

Látszanak az idő jelei (Cosmic Gate – Sign of the Times)
Evezzünk elektronikus vízekre (a valóságban ne, mert lehet, hogy fájni fog)! A kozmikus kapu 1999-ben nyitott meg, és nem csak előadóként, de remixerekként is kitűnően helyt álltak. Claus Terhoeven (aka Nic Chagall) és Stefan Bossems eredetileg a kommerszebb és keményebb trance-dance világából indultak el, ma viszont már a komolyabb, elvontabb trance érában képviseltetik magukat. Előző Earth Mover című 2006-ban megjelent albumuk is már ezt a megújulást tükrözte, ahogy az idei is.

Őszintén szólva, én örültem is meg nem is a váltásnak: sokkal szimpatikusabb volt a korábbi korszakuk (Fire Wire, Back to Earth, The Truth), de tény, hogy mostanság sincs ok sok panaszra (Analog Feel, A Day that Fades, Body of Conflict). Így aki az utóbbi dalok révén szeretett bele a Cosmic Gate világába, az az új lemezzel is elégedett lesz. Én azért hadd fanyalogjak egy kicsit.

Még mielőtt részletesen kivesézném a dalokat, szeretnék egy pár szót ejteni nagy általánosságban az albumról. Vannak vokálos, és instrumentális számok, vegyesen, jól elosztva. Ugyanez elmondható az énekesekről is: ismertek (Tiff Lacey, Aruna) és (számomra legalábbis) kevésbé ismertek is dalolásznak (Tommy Clint, Kyler England), egy szám erejéig pedig ATB új csapata is közreműködik (Jades). Jó összeállítás, szó se róla. A stílus nem mozdult el semmilyen irányba, viszont vannak kellemes és kellemetlen meglepetések is, amik néha felébresztenek az unalomból. Hopp, kicsúszott a számon, hogy nem túl izgalmas a lemez.

Open Your Heart (feat. Tiff Lacey) – Remek intrós, dallamos kezdés, ami nem sokkal később átvált az új CG hangzásra. Minimál basszusok és ütemek, de szép vokálok. Viszont Tiff-nek üzenem, hogy egyrészt tegyen ki több képet magáról a hivatalos oldalára, másrészt meg vagy ne vállaljon el annyi éneklést (tudom, meg kell élni valamiből), vagy merjen újítani énekstílusán, mert bár korrekt ahogy danolászik, mégis uncsi. Amúgy a dal végig kellemes, de izgalmaktól mentes, ami nem feltétlenül baj, de kezdésnek lehetett volna valami erősebb.

London Rain – Akár egy ATB szám is lehetne, hiszen ugyanaz a Jan Loechel énekel benne, mint aki a Jades-ben illetve „atibinél”. Ez egy picit rányomja a bélyegét a dalra, de ne legyünk előítéletesek. Szépen emelkedő szám, jó kiállással, és dallamos refrénnel, akár még sláger is lehet, ha picit felturbózzák.

Flatline (feat. Kyler England) – A puding első keserű mellékíze, az obligát Deadmau5 prüttyögés. A CG is beszállt a többi előadó közé, úgy látszik ez már egyfajta státuszszimbólum, akinek már nincs ilyen száma, az már nem is trance előadó. Rendkívül egyszerű és sablonos dal, egyedül a prüttyögés után előjövő szintidallam késztet örömre.

Sign of the Times – A lemez címadó dala jó CG szokáshoz híven már egy jóval elvontabb darab. A „gumilabda-basszus” ismerős már valamilyen remixükből (hmm… Oceanlab, meg valami szirének jut így most hirtelen eszembe), de illik a számhoz. A kiállás most nem sikerült túl izgalmasra, mint ahogy az egész dal sem fog szívrohamot okozni.

Under Your Spell (feat. Aruna) – Ez a darab a manapság szintén elmaradhatatlan breakbeat-es megoldással operál. Aruna hangját mindig jó hallani, a dal is jópofa, merengős. Van egy kis „In and Out of Love” (Armin Van Buuren) áthallás, de ez nem von le semmit az értékéből: jó kis nóta lett.

Not Enough Time (feat. Emma Hewitt) – Az első sláger az albumról, kvázi a beharangozó szám. Rendkívül jó és erős dal, bár szerény véleményem szerint a Club Mix jobb lett. Lehet, hogy szándékosan raknak fel emberek butított verziókat a lemezekre? Sebaj, még így is jó.

F.A.V. – A lazulások után megint egy kis keménykedés következik, csak úgy, új CG módra. Kicsit hasonlít a fentebb taglalt Sign of the Times-hoz, a felépítése legalább ugyanaz, csak sokkal dallamosabb, emiatt szimpatikusabb is. A lendület azonban még mindig nem az igazi.

Trip to P.D. – Kellemes töltelékdal, kissé a régi időkre hajazó, de a hangvétel annál komolyabb. Csúcspont nélküli, de hallgatható szám.

Only Time (feat. Tommy Clint) – Jajjj! Ez volt az első reakcióm, mikor meghallottam a kezdést. Így lenyúlni a 2007-es Tiesto In the Dark-ját, már komolyan mondom pofátlanság. Plágiumgyanús dal. Jó, Tiesto számában is vannak áthallások egy bizonyos Coldplay remixre (amit Thin White Duke követett el), de ez súlyosabb annál. Ugyanaz a dobritmus, és rá ugyanaz a visszhangosított ének. Emiatt számomra ez a lemez nagy csalódása, egy ilyen csapatnak, mint a CG nem kéne ilyen szintre lesüllyednie. Amúgy aki nem ismeri az In the Dark-ot annak akár még tetszeni is fog.

Arctic Sunset – Elborulás 2. Minimál keménykedés, dübörgő basszusokkal egész jó kiállással, kár, hogy nem az folytatódik utána. Érdekes, de így unalmas.

Body of Conflict (feat. Denise Rivera) – A lemez második „WTF???” pillanata. Kis történelem: az előző CG lemezen volt egy dal (Elements of Life), ami később kijött, mint single, megtámogatva egy kis vokállal, így lett előle a Body of Conflict című nóta. Ez volt 2007 végén, hogy most 2009-ben mi a lilapöttyös jófrancnak kellett felrakni a Club Mix rövidített változatát erre az albumra, amikor a dal maga ugyanaz, nem értem. Biztos ki kellett valahogy tölteni még a CD a helyet. Amúgy a szám jó, sláger meg minden, csak ennek szerintem nincs keresnivalója itt.

Whatever – Nem tökéletes mégis számomra nagyon kedves dal. Hívhatták volna Analog Feel 2.0-nak, bár nem annyira kemény. Viszont a kiállás mindent visz, nem bonyolult, nem túlcizellált, de nagyon hangulatos. Lám, meg tud menteni egy dallam egy számot az unalomtól, pedig ez sem egy happy hardcore sebességű szám.

Seize the Day (feat. Jades) – Érdekes, hogy elvileg ebben a dalban 5-en működtek közre, mégsem egy mindent elsöprő, azonnal rádióba és diszkóba kívánkozó sláger lett belőle, hanem egy rendkívül melankólikus, lassú, albumzáró dal. Törékeny hangulatú gyöngyszem, a maga nemében tökéletes.

Volt itt sok piszkálódás, fanyalgás, dicséret, megjegyzés, de végülis akkor milyen lett a Sign of Times? Ha szubjektív maradok, akkor azt kell, hogy mondjam: kicsit egyhangú. Kevés a csúcspont, a sok „lágy-durvulás” miatt unalmas, néhol lebegtet, néhol elaltat. Az említett csalódásokról nem is beszélve. Mégsem mondanám pocséknak, és mindent egybevetve méltó a Cosmic Gate-hez, hiszen ők most már ilyenek, akár tetszik, akár nem. Obejktíven szemlélve a dolgokat korrekt lemezzel van dolgunk, trance rajongóknak kötelező beszerezni, én meg csak reménykedem, hogy az ütősebb dalokat választják ki majd a fiúk maxiként.

A "Not Enough Time" hosszabbított verziójából
egy kis ízelítő (nem klip!)