Apokalipszis szimfónia
Dániel
2009-10-23 14:40 
0
2734
| Rovat: | A darabok szétesnek, én sikítva menekülök a rám hulló szilánkok elől; madárrá válok hát - lenyelem az eget, s a levelek közt bujdosva figyelem, ahogy az emberiség a megmaradt rím-romok közt ténfereg; tudatom göcsörtös ágain egymás hegyére- hátára vetve ücsörgő szerelmek vitatkozását hallgatom, és szavaiktól megbomlik minden. Tudom, hogy a darabok összeillenek - láttam őket egészként, majd mikor parázslón lehullva széttörtek; s akkor engem a Kert hangjai tartottak egyben: almafa szív rezzen az almafa testben, vízcsepp kopog – közben magam is nyárfa-dallamokat dúdolok, majd ez is lassan megbomlott, s felnyög a hársfa virága, kifeszített fűzfák zokogása visszhangzik már a Kertben; majd vége, a szerelemtől széthullott minden. Az ágak közt megbúvó költözőmadár- szerelmek tükörbe néztek és elporladtak, s a fűzfa-könnyek kifakították a színeket; most csönd van, a szilánkok bolygókká tömörültek idegvégződéseim magányában; tudom, hogy a bolygók egyszer újra rendszerbe fogják a Mindenséget, s az üresség hangtalan statikáját eltörli a születés mámora: szeretkeznek az égitestek, majd megszületik az első esőcsepp, lehull, s hulltában világra hozza a világot; tudom, hogy a darabok összeillenek - láttam őket egészként, majd mikor parázslón lehullva széttörtek; tudom, hogy a darabok összeillenek - láttam őket megszületni egy vízcseppben, s most a fák ágai közt megbújva figyelem, ahogy mi - a két állítólagos szerelmes - vakon tévelygünk a Mindenség két kitárt kezében, közöttünk nem marad semmi, csak a tudat, hogy a darabok összeillenek. |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!