Fejlődés, visszaesés vagy helyben futás? (Amy MacDonald - A Curious Thing)
Pactolous
2010-04-05 11:52 
2
3722
| Rovat: Újabb visszatérő vendég a Paramore után, ezúttal a fiatal, skót énekesnő, Amy MacDonald tért vissza második albumával, ami A Curious Thing címre hallgat. Anno a debütáló albuma nagyot ütött, kellemes, popos-country-s hangzásával, a This is Life című dal pedig még ma is közkedvelt rádiósláger. A nagy kérdés pedig eme írás címében rejlik: Amy új albumával fejlődést mutat, visszaesést, vagy helyben fut? Ezt szeretném kideríteni.
Aki lemaradt volna az első lemez kritikájáról, itt bepótolhatja. Az elvárásaim elég magasok voltak, új slágereket vártam, még hangulatosabb hangzást, olyat, amit nem feltétlenül várna el az ember egy fiatal énekesnőtől, pláne manapság. Nem akarom előre lelőni a poént, mert az album hozza a szintet, csak nem pont azt kaptam, amit szerettem volna: vannak slágerek, a feeling is megvan, de valahogy nem lett jobb ez az album az elsőnél. De ne rohanjunk annyira előre, lássuk a dalokat!  Don’t Tell Me That It’s Over – Az első single, és az első dal az albumról. Szerény véleményem szerint szokni kell, nem is kicsit, főleg egy This is the Life után, ami egyből belemászott, befészkelődött, beköltözött és beleragadt az ember fülébe. Ugyanakkor harmadik hallgatásra már nem is tűnik annyira össze-visszának. Szerencsére azért még befigyel az akusztikus gitár valamint a vonós hangszerelés is, ami sokat dob a nótán. Én egy erősebb dalt választottam volna első maxinak, de összességében ez sem rossz. Spark – Mondjuk egy ilyen dalt: lendületes, dúdolható, slágeres. Úgy látszik Amy-ék is így gondolták, hisz a második single ez lett. Nagy szerepe van ennek abban, hogy a basszus oktávozósra sikeredett, így adva egy jó kis sodrást a dalnak. Azonban még innen is hiányzik valami, eddig a színvonal alig magasabb az átlagosnál. Kis érdekesség: Amy ezt a dalt Jamie Bulger tragikus módon meggyilkolt gyermek emlékére írta, tessék csak elemezgetni a dalszöveget. No Roots – Azért nem kell megijedni, ha lassan is, de beindulunk. Ez a dal például egész andalítóan, lassan kezdődik, hogy egy törés után begyorsuljon. A dallamok a helyükön annak, Amy dúdolása is kitűnő: ennek a számnak van hangulata. Love Love – Sajnos előítéletes ember vagyok, akármennyire is dolgozok ez ellen, így nem csoda, hogyha az első taktusok és a cím alapján felkészültem a legrosszabbra is. Nos, ha a végeredmény nem is ennyire vészes, azért egy eléggé tingli-tangli, infantilis dalocskát kaptunk. Ilyen lenne Kovácsovics Fruzsina angolul kábé… An Ordinary Life – Emlékszünk még az irodalomórákra? Biztos volt olyan eset, mikor egy olyan költő versét vettétek, aki arról írt, mennyire nem akar írni. Hasonló paradox helyzet rajzolódik ki ebben a dalban is: Amy arról énekel, hogy nem kellenek neki a koncertfények, a kamerák, csak egy normális, átlagos életet szeretne. Annyira le szeretném írni, hogy „Kedves Amy, akkor ne énekelj, és nem leszel sztár!”, de nem teszem ezt, alapjáraton kedves vagyok (és szerény is). De gondoljunk úgy erre a dalra, mintha valaki más helyett énekelne Amy (amúgy lehet, hogy ez így is van, és akkor a fentiek nagy részét vissza is szívom). A téma ellentmondásosságán kívül a dal egész jó, szintén mondhatom rá, hogy hangulatos, és az az elemi erő is kezd ébredezni. Give It All Up – Sajnos kezdek kifogyni a szavakból: ez is egy kellemes nóta, de abszolút töltelékdal, semmi olyan nincs benne, ami egyből megragadna. Ellavírozik a háttérben, de nem fogunk rá felfigyelni. Azért az első lemeznél elég kevés ilyen dal volt…  My Only One – Az első kifejezetten lassú dal, gitárokkal és vonósokkal megtámogatva, ugyanakkor az első dal, amire azt is mondhatom (tiszta szívből), hogy felemelkedik az első lemez magas színvonalához. A dallamvezetés és a hangszerelés első rangú, és a szöveg is megható (a dal egy igen híres, de nemrég elhunyt zenészről, popikonról szól, na vajh kiről?). Igen, ilyet kérek még! This Pretty Face – És meg is kapom! Emlékszem, hogy örültem Amy első lemezénél, hogy country hatások is befigyeltek. Vissza is tértek ebben a dalban: talán onnan maradt le? Nem lényeges, az számít, hogy most itt van, a játékos gitárjaival, a honky-tonk zongorájával, a pattogós dobjaival, jópofa vokáljaival és vidám hangulatával. Számomra ez Amy MacDonald, minek kellett még jobban elpoposodni? Troubled Soul – Nem lettek jól elosztva a dalok, hiszen a lemez második felére szorultak az isteni nóták. Ez a tört ritmusú, lassabb szám is gyönyörű darab, szépen emelkedik, kiváló a dallama. Mi történt a lemez elején? Next Big Thing – Azért nem olyan forró az a bizonyos kása, vannak még olyan dalok, amik lehettek volna még jobbak is. Itt például a verzék ütősek, illenek a gyors tempóhoz, de a refrén kissé erőtlen lett. Ezt a kis malőrt leszámítva azért még szerethető dal, csak ha belegondolok, hogy jobb is lehetett volna… Your Time Will Come – Ismét egy kellemesen begyorsuló dal következik, ami csont nélkül hozza az első lemez színvonalát. Mindehhez csak egy jó refrén kellett, megtámogatva a szokásos hangszerekkel: gitárok, vonósok… ugye, hogy megy ez? What Happiness Means to Me – Zárásképp egy gyönyörű, zongorás dalt kapunk: nem hívom balladának, mert nem szomorkás, igaz nem is kifejezetten vidám. Ugyanakkor itt is minden a helyén van, tökéletes lezárása a lemeznek, arról nem is beszélve, hogy ott ahol azt hinnénk vége van, koránt sincs így. Az addig jóformán egy szál zongorás dal átvált egy monumentális lezárásba, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A slusszpoén pedig, hogy eme dal után, de még ebben a track-ben benne van egy másik szám is, ez a Dancing In The Dark, ami egy kellemes, egy-gitáros szám, ami a The End után kifejezetten jó epilógus. Kicsit most a Megafrász vagy a Hullócsillag születik zsűrijének helyzetébe képzelem magam, ugyanis nehéz helyzetben vagyok. Örülök, hogy Amy MacDonald egy új albummal jelentkezett, hiszen kiváló dalokat tartalmaz ez a lemez, csak sajnos nem mindegyik elég ütős ahhoz, hogy nálam megismételje az első sikerét. Szerintem, ha nyáron hozták volna ki az albumot, kicserélték volna azt a pár gyengébb, B-oldalas benyomást keltő nótát, és írtak volna még egy pár arcon csapó slágert mindenki elégedett lehetne. Így egy pici kesernyés mellékíz a számban maradt, de szerencsére rosszul nem lettem tőle. És most akkor fejlődött Amy, visszaesett vagy helyben jár? Úgy érzem egy kicsit mindhárom…  |
Hozzászólás
2011-06-05 16:23
Üdv Tachion!
Köszönöm szépen a kiegészítést, így azért egy picit más megvilágításba kerül a dal. Attól pedig, hogy régi egy bejegyzés, nyugodtan tessék reagálni, mi itt vagyunk, figyelünk, és szívesen fogadjuk a kommenteket
2011-06-05 14:22
Szia!
Tudom, hogy ez egy régi bejegyzés, de azért reagálnék rá, pontosabban arra a részére, ahol az An Ordinary Life-ról írsz. A dalt Amy Gerard Butler-ről írta. Amy részt vett a színész egyik partiján, és kétségbeesett azon, hogy milyen sok tehetségtelen, de ismertségre vágyó ember rohangálta körül Gerardot, hogy szerepet kaphassanak valamelyik filmjében. Amy a dalról azt mondta, hogy most normális, hétköznapi életet él, és addig fog hozzá ragaszkodni, ameddig csak lehet.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!