Kérsz egy ölelést? (Armin Van Buuren - Embrace)
Pactolous
2015-11-30 22:40 
0
3489
| Rovat: Bevezetőt írni egy olyan cikkhez, amiben még én magam sem jutok dűlőre, kifejezetten nehéz! Vajon ellentmondásba keveredek 2 évvel ezelőtti önmagammal? Vagy jogosak az észrevételeim? Egyáltalán a lelkemben kavargó, viharként tomboló indulatok hogyan is törjenek a felszínre és alakuljanak át értelmes magyar mondatokká? És hogyan jövök ki ebből az irgalmatlan képzavarból?
Akik már olvasták több írásomat itten, azok talán tudják, hogy a kísérletezgető szándékot nagyon is értékelem. Valahol ez (is) egy előadóművész feladata: saját határának feszegetése, új dolgok, hangulatok, megoldások kipróbálása, a közönség bevonása a játékba. De vajon mi tartozik ezekbe bele? És hol van az a pont, amin túl már az egész öncélúvá válik? Izgalmas kérdések ugye? Armin Van Buuren eddig a pontig egész ügyesen lavírozott a megújulás, kísérletezgetés és behódolás között, ennek ékes lenyomata a Mirage és az Intense album. Az új Embrace nevű korong már a címével is jelzi, hogy mit is kíván elérni. Maga Armin is kihagsúlyozta több alkalommal, hogy az album koncepciója az, hogy többféle hangzást, stílust, megszólalást öleljen magához, ragadjon meg és ezeket fordítsa le a saját nyelvére, olvassza bele a saját világába. Sikerült?  Sajnálom, de lelövöm a cikk poénját: szerintem nem. Nagyon nem! Hiába a nemes cél, hiába a komoly, Anton Corbijn által megkomponált lemezborító és hiába a sok fanfár. Az, hogy kommersz műfajokat utánozunk csak annyiban nevezhető kísérletezgetésnek, hogy a közönség a laboratóriumi patkány, akin a kísérletet végzik. Sajnos Armin és brigádja teljesen rossz oldalról közelítették meg a dolgot, és sajnos tartok tőle, hogy a cél igen is az volt, hogy egy könnyen összerakható és könnyen fogyasztható, a felszínesebb közönségnek megfelelő albumot készítsenek, elpalástolva a fentebb említett hangzatos célkitűzésekkel. Az Embrace nem azoknak készült, akik a trance-et szeretik és nem azoknak, akik Armin trance számait szeretik. Lehet ezek után még bármi reményünk? Embrace (feat. Eric Vloeimans) Akárcsak az előző három lemezen, Armin az első számmal ismét feszegeti a műfaj határait. Ezúttal Eric Vloeimans, holland jazztrombitás működött közre a dalban, ami még az elején kifejezetten bíztatónak tűnik. Sajnos ahogy bejönnek a vonósok, a dallamváltás elhozza azt a nagyzenekari világot, amit már unásig játszott és játszik még a mai napig szinte mindenki. Ehhez egy kifejezetten rossz hangszerelés is társul, és az sem tesz jót a nótának, hogy elképesztően eklektikus, nem jó értelemben. Össze-vissza ugrálnak a dallamok, rapszodikusan vált a lenyugvások-beindulások között. Az Intense ezt sokkal ügyesebben oldotta meg, itt túl élesek a kanyarok. Sokszor hallgattam már meg és még mindig nem békültem ki vele. Another You (feat. Mr. Probz) Az aktuális kommersz house sláger; amit 2 éve a This is What It Feels Like képviselt, azt most ez. Ha így állunk hozzá, akkor egy szerethető, szépen kidolgozott, énekelhető sláger, amiből szerencsére készült egy igen finom Ronski Speed remix is; önmagában is finom, de a trance-esek is megkapják a nekik ízlő falatot. Az 'Another You' című szám videoklipje Strong Ones (feat. Cimo Frankel) A helyzet az, hogy a house-os vonulattal sincs sok gond, ha nem szerepel túlsúlyban egy úgynevezett trance-mágus lemezén, de ne legyenek illúzióink, kezdhetünk aggódni emberek! Objektíven szemlélve semmi baj nincs a dallal: szólnak a gitárok, vannak szép hangszínek, popos énekes részek, meg egy kis szolid beindulás a refrén után, szóval hol itt a probléma? Az, hogy a beígértek ellenére semmi innováció, eredetiség vagy éppen kísérletezgetést nem vélek felfedezni benne. Korrekt darab, de ezt bárki megcsinálhatta volna, nincs benne semmi egyedi arminos vonás. Make It Right (feat. Angel Taylor) Végre valami meglepően furcsa! Érdekes zörejek, amik basszusként funkcionálnak, szolid szintihangok, majd egy lágy kiállás (amiben végre hölgy énekel). Engem az újabb Above & Beyond illetve az Anjuabeats kiadványok számaira emlékeztet, ami nem egy rossz ajánlólevél. Több húzás nem ártott volna neki, de ha megfigyelem az album egészét, akkor úgy kapaszkodok bele, mint hajléktalan a butykos borba. Face of Summer (feat. Sarah deCourcy) Bár nem hat újdonságként, de kellemes újítás a spanyol gitár szerepeltetése ebben a dalban, használhatták volna többször. Első alkalommal ez a szám - bár felfigyeltem rá, és örültem neki, hogy végre valami igényesebb darab - nem vágott a 'padlóla le'. De akárcsak a Make It Right esetében, az ember kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz a kevés minőségi alkotáshoz, amit lel, még ha nem is világít olyan fényesen. Amúgy pedig ha adunk neki egy-két hallgatásnyi alkalmat, célba talál. Heading Up High (feat. Kensington) Újabb felejthető darab; ha nem tudnám kinek a lemezén hallom, meg nem mondanám, hogy ki az előadó. A helyzet az, hogy igen kíváncsi lennék, hogy ha meghagynánk az élő hangszereket, de trance-esebbre vennénk a figurát, hogyan működne a dal? Akkor legalább egy fokkal egyedibb lenne... Gotta Be Love (feat. Lyrica Anderson) Kicsit megint letámad a remény, hogy valami szokatlan, de ütős koktél érkezik. A basszusok Orjan Nilsen-t idézik, de ez még nem elég, sok múlik a folytatáson. Azt kell, hogy mondjam, nem lett rossz, de a fene essen bele, a ház teteje megmaradt. Sajnos ez is baj: az a kevés értékelhető momentum sem sikerült olyan emlékezetesre, hogy utána évekig dúdolgassuk őket. Hands to Heaven (feat. Rock Mafia) Talán eddig ez az első és egyetlen olyan megmozdulás a lemezen, amire szemlesütés nélkül mondhatom, hogy kifejezetten tetszik. A kiállás melódiája már-már csodás, de legalábbis trance dalokat idéz. Az énekkel sincs gond, de nekem a legjobban a szintetizátorok nyerték el a tetszésemet. És ami a legfontosabb: nem érzem azt, hogy kilógna az Armin életműből, szerintem ez nyugodtan odaállítható a többi mellé (mondjuk ezt elmondhatjuk a Face of Summer-re is, na). Nem uplifting, de a progresszív dalai között igenis helytáll. Ízelítő a "Hands to Heaven" című dalból Caught in the Slipstream (feat. BullySongs) Az indítás nem túl biztató, mintha véletlenül elindult volna valami youtube videó a legújabb aktuális sztár VEVO csatornáján. Vajon ezzel akarják a poposabb világ híveit bevonzani? Nem fog sikerülni szerintem, mert a nyálzás után jön egy tech-esebb, másfajta dallam, egy sokkal kattogósabb, de érdekesebb hangzás. Nekem ez a rész bejön, még az élesen elkülönülő két világ kontrasztja is, csak az a sláger balladás rész szorul átdolgozásra. Embargo (with Cosmic Gate) Amikor kirakták megjelenés előtt az album számlistáját előre megriadtunk a sok, számunkra ismeretlen indie (vagy nem indie) névtől, de a Cosmic Gate-tel közösen összehozott kollaboráció már előzetesen is felcsigázott minket. Sajnos többet vártunk, mint amit kaptunk: egy gyenge utánzata a Fair Game-nek, kevés húzással, a szokásos sablon dallammenettel. Nagy kár érte! Freefall (feat. BullySongs) Már az első hangjegyeknél kiderülhet, hogy sokat ettől a számtól se várjunk. Nem ismétlem magam: semmi, de egyszerűen semmi különleges nincs benne, ellenben kilométerekről lerí róla, hogy kényszeredetten próbál sláger lenni. Ha neked ez megfelel és tetszik, élvezd nyugodtan, én csak fogom a fejem, hogy miért kellett ilyen savanyú töltelékekkel teletömni az albumot. Indestructible (feat. DBX) Azt hiszem most értük el a mélypontot! Ezt már sajnos nem lehet máshogy magyarázni, mint hogy Armin és bandája vérszemet kapott és nem láttak már a maguk elé vizionizált dollárjegyektől. Évekkel ezelőtt már láttunk ilyen mélyrepülést, az élmény azóta is "tijesztő". Persze, az ember ne legyen a saját stílusának rabja, ezt mondogatja Armin is, és egy-két könnyedebb darabot meg is emészt az ember, de kérem szépen, az, hogy szolgai módon másoljuk a mainstream zenéket, az nem kísérletezgetés, az másolás. Kísérletezgetés az, amikor gondolsz egy merészet, és beleillesztesz a dalodba egy metál részt, hogy belepasszol-e, majd benne hagyod, mert igen. Aki tudja melyik számra gondolok, az talán egyetért velem... Old Skool Én vagyok mindig az, aki megvédi Armint, ha valami komolytalannal áll elő. Én bírtam a We are Here to Make Some Noise és a Ping Pong dalokat is, mert látszódott rajtuk, hogy szeretetből készültek és ő is kiengedte a fáradt gőzt velük. Kellenek néha ilyen vicces megoldások, nem lehet mindig komolykodni. Sajnos az Old Skool átment azon a határon, amit még tolerálhatónak tartok. Régi sample hangok össze-vissza variálva, alibi közönséghang, mindezt Armin szerint annak jegyében, hogy fejet hajtson a régi hiphop klasszikusok előtt. Nem, sajnos semmi nem stimmel. Keménynek nem elég kemény, humorosnak nem humoros, de komolynak viszont egy kész vicc. Off the Hook (with Hardwell) Mire lehet számítani, ha a bigroom és electro house egyik legfelkapottabb nevével készít valaki egy közös számot? Nem sok jóra, de a legjobb esetben is egy öszvér nótára. Nos, ha úgy vesszük, hogy ebben a két előadó világa csap össze, akkor egy korrekt darab. Az mindenképp Hardwell számlájára írandó, hogy a dalnak van húzása, és a bigroom stílus összes jellegzetességét felvonultatja, de legalább kreatív és szellemes módon. A középkiállás régi dance slágereket idéz, ez sem rossz, ráadásul nagyban épít a szeletelős motívumra, ami aztán a végén visszatér. Sosem hittem volna, hogy ezt a számot bármilyen módon is megvédem, de annak aminek szánták, megfelel. És nem is sírnék sokat, ha egyedüliként szerepelne az albumon, mint különlegesség (bár az Intense-en sem szerepelt a D#Fat, akkor ezt most miért is kellett?). Az "Off the Hook" című szám videoklipje Looking for Your Name (feat. Gavin DeGraw) A lemez lezárásért egy ballada felel és ezt vegyük komolyan. Nincs semmi beindulás, csak a zongora, az ének és némi vonós szekció. Armin állítása szerint készített volna remixet hozzá, de Gavin-nel annyira meghatódtak a végeredményen, hogy meghagyták így, eredetiben. Dicséretes hozzáállás, de ennek az amúgy is túl populárisra vett lemeznek nem tesz jót. Szomorúan vettem észre, hogy egyetlen egy uplifting sem szerepel az albumon, még csak koncként sem, amit odavethetnének a hardcore rajongók elé, hogy "nesztek, egy azért van, szopogassátok!". Semmi! Ellenben itt van egy Gavin DeGraw szólószám, vajmi kevés Armin Van Buuren-nel. Félreértés ne essék, normál esetben kifejezetten örülnék egy visszafogott darabnak, ami meglepő az adott szerző repertoárjában, de most, az eddigiek tükrében ez kicsit csalódás. Ahogy az Embrace is az. Ahogy jöttek ki róla a dalok és derültek ki vele kapcsolatban dolgok, egyre kevésbé vártam és sajnos gyanúm nem volt megalapozatlan. Az új lemez csak azoknak fog tetszeni, akik vagy új Armin rajongók, vagy mindent elnéznek neki. Sajnálom, de az én szívem szőrös, szigorú vagyok és kijelentem: ez nekem nem tetszik! És a legnagyobb baj az, hogy az Embrace vízválasztó szereppel bír: ha kereskedelmileg is sikeres lesz, akkor megvan az új irány, amerre haladni kell és akkor garantált a pénz, a közönség és a DJ Mag előkelő helyezés. Ebben az esetben most búcsúzzunk el Armintól, hogy ne fájjon többé. Ha viszont észhez tér őkelme és legközelebb egy magához méltó produktumot tesz le az asztalra, akkor még van remény, és elkönyvelhetjük ezt a lemezt egy apró botlásnak. Ne kelljen újra átélni azt, amit anno Tiesto-nál kellett, könyörgöm! UI: 6 pontot kap azért a kevés kellemes számért, de igazából 5-öt érdemelne...  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!