A Szilánk
Papa
2016-04-25 11:15 
0
2335
| Rovat: | Próbáltam versben megírni mindezt, tudod? Komolyan rászántam nem kevés időt és energiát, hogy megtudjam mi fán is terem az időmértékes verselés és, hogy beleássam magam a verslábak, valamint a különböző versformák világába. Azonban, nem tudom miért, talán saját, régről fakadó lázongó szemléletem miatt, nem voltam rá képes, hogy a mondandómat ennyire megszabott keretek közé szorítsam. Pedig jó lett volna. Van a lelkemnek egy olyan része, aminek szüksége van arra, hogy versben fejezze ki önmagát. Gondoltam a köteletlen, szabadverselésre is, de noha lázongó típus vagyok, hiszem, hogy egy vers, aminek sem ritmusa, sem pedig rímei nincsenek, az nem is igazán vers. Vagyis inkább úgy mondanám, vers, ám nem költészet. Ha meg a végeredmény olyan lenne, mint egy próza, akkor miért ne írhatnám le konkrétan, amire gondolok? Mindig is ebben a műfajban voltam hatékonyabb, talán mert nem vagyok eléggé elvont. Vagy, mert bizonyos kérdésekben és érzelmekben szükségem van az egyértelműségre. Valószínűleg az utóbbi lesz a helyes megoldás, mivel az elkövetkezendő sorok eléggé elvontak, mondhatni metaforikusak lesznek. Érdekes, hogy annak nem néztem utána, jól értelmezem-e azt, hogy mi is egy metafora. Sebaj. Ha a költők élhetnek szabadsággal a fogalmak terén, akkor megtehetik azt az írók is. Szerintem. Lefogadom, sokaknak nyálasnak, kimértnek fog hangzani amit mondok, de nem tudom másképp szavakba önteni, amit érzek. Amikor meglátlak, a szívem legszívesebben kiugrana a mellkasomból, megragadná a torkomat és addig rázna, míg a világba nem ordítanám, hogy mit érzek irántad. Hogy csodálatosnak tartalak. Hogy hét milliárdnyi ember között is különleges és egyedi vagy a szememben. Hogy egyetlen szavadért odaadnám a látásom, s a fél életem eldobnám, ha egy pillanatig a karjaimban tarthatnálak... Az elmém azonban, nos, ő egy cinikus, megkeseredett vénember, aki nem álmodozik többé, aki mérlegel, oszt-szoroz és meghozza a döntést. A döntést, ami csukva tartja a számat, s csak egy keserédes mosolyt enged kitörni a felszínre. Nemrég olvastam, hogy milyen gyakori hiba az emberek körében, hogy elvárják a másiktól a szépséget, az intelligenciát, az érdekességet, az izgalmat, miközben semmit sem tesznek azért, hogy ezek a tulajdonságok bennünk is megjelenjenek. Szerintem ez rám is igaz. Valószínűleg és egy-két orvos szerint is, az életem kis vonata berögzült egy sínpárra, ami rossz dolgokhoz vezet. Amit el szeretnék hagyni, de ez az egyetlen út, amit ismerek. Gyűlölöm, ugyanakkor meleg, otthonos és egyáltalán nem rémisztő. Az agyam tudja, hogy merre tartok és azt is, hogy nem fogok letérni, így a logikus megoldás, a legvalószínűbb eshetőség az, hogy nem rendelkezem olyan tulajdonságokkal, amiket másoktól elvárok. Végül mindig oda jutok, hogy csendben nézem a plafont és egy kis részem azt mondja, ez így van jól. Azonban a szívemben mindig megmarad egy apró szilánk, egy törés, egy vékonyka repedés. Nem a Tiéd az első szilánk. Nem ez az egyetlen és könnyen lehet, hogy nem is az utolsó. Megtalálhatom a boldogságot, újjászülethetek akárhányszor, mindvégig bennem marad majd. De nem bánom, mert ez is a részem. Hozzám tartozik és egy kicsit Hozzád is. Ha sosem lesz már bennünk semmi közös, legbelül, ez mindig is összeköt majd. Legyen bármily keserédes is ez az érzés. |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!