Hamis tanú (Katy Perry - Witness)

Írta Pactolous Dátum 2017-10-03 20:48 Hozzászólás 0 Olvasta 96 | Rovat: Kritika »

Időről időre a könnyed műfajok közül is szemezgetek, illetve nekem megvannak már azok az előadóim, akiket kedvelek és érdemesnek tartom őket arra, hogy írjak róluk. Katy Perry könnyen fogyasztható, de igényes(ebb) popzenéje is ilyen, habár minden egyes albumával úgy távolodik el az én ízlésvilágomtól, mint az egyszeri lány, akit felkérek táncolni egy buliban.

Katy Perry már világsztár, ehhez kétség sem férhet. Sajnos ez azt hozta magával, hogy egyre kevésbé lelhető fel az a Katy az új dalokban, akit én az első lemezzel megszerettem. A cserfes, laza, humoros kiscsaj eltűnt, megkomolyodott (de nem nőtt fel) és zeneileg szerintem sótlanabb is lett. Az előző Prism című albumon voltak szerethető és érdekes számok, de a Witness valahogy nem fullad ebbe bele. Majd a dalokat kivesézem persze részletesen, ha mégis le akarnám lőni a cikk poénját, akkor azt mondanám: ez egy unalmas album. Kiemelkedő darabot alig találtam rajta, zeneileg is annyira egy tőről fakadnak a nóták, hogy sokszor különbséget sem lehet tenni közöttük. Persze már nem én vagyok a célközönség, de ettől még lehetne maradandót alkotni.


Witness
Meglepő, de kifejezetten visszafogottan indul a lemez. Finomak a harmóniák, szépek a zongorák, kellemes a hangulat, tényleg csak egy kicsit hiányzik több hangszer illetve szerintem a végén az a fütyülés egyáltalán nem hiányzott, nem passzol ide.

Hey Hey Hey
Az erős, öntudatos nő vallomása (és én még egy kis iróniát is kiérzek belőle) egy meglehetősen sötét és vontatott alappal (és enyhén túltolt sidechain-nel, de ez most mellékes). Furcsán osztották el a számokat, igazi beindulás még nem is volt, pedig nem ártana. Ez még hagyján, nekem valahogy az előadás módjával van a legnagyobb bajom: a dark háttérhez nem illik ez a pattogós énekstílus, legalábbis az én ízlésemnek ez túl kontrasztos.

Roulette
Egy csipetnyi 80-as évek feeling keveredik a popos, deep house alappal, ami refrénnél megint átvált lassabbra. Igazából semmi különleges nincs benne, igaz, belemászik a fülbe, de öröklakást nem bérel ki benne, csak vendégségbe megy. Töltelékdal.

Swish Swish (feat. Nicki Minaj)
Nem is tudom, hogy fogjam a hasfalam a röhögéstől vagy a homlokom a kétségbeeséstől. Mókás látni, ahogy az aktuális trendek megjelennek egy-egy pop előadó repertoárjában, gondolok itt például a deep house-ra, abból pedig arra a fajtára, ami a 90-es éveket idézi meg. Tulajdonképpen ezt bármelyik akkori producer megírhatta volna, hogy most előrántva és pár teljesen felesleges adalékot hozzáadva létrejöjjön egy abszolút kétiperrietlen sláger. Felesleges alatt értem például Nicki Minaj-ot, aki a kommersz popzene egyik legnagyobb szégyenfoltja, nem is értem, hogy maradhatott ő fenn a köztudatban, de hát mindegy is. A másik homlokráncolós sztori a Fatboy Slim Star 69-jából (pontosabban Roland Clark I Get Deep-jéből... tud még valaki követni?) átvett rap. Most képzeljük ide Jackie Chan érthetetlen mémfejét, köszönöm! Amúgy a dal sajnos minden botlása, hülyesége és szerethetetlensége ellenére is megjegyezteti magát és ennek nem tudom, hogy örülnöm kéne vagy sem (a klipje amúgy a borzasztó gagyi és a kellemesen önironikus között lavírozik, viszont szerepel benne Gaten Matarazzo, a Stranger Things Dustin-ja).


A "Swish, Swish" című dal videoklipje... hát, olyan, amilyen...

Deja Vu
Folytatódik a lemez íve úgy, ahogy eddig azt megszokhattuk. Zeneileg semmi meglepő vagy éppen valami új íz nem jelent meg, egy korrekt iparos munkával lettünk gazdagabbak. Egyes szóképek elnyerték a tetszésemet a dalszövegben, de amúgy nem ragadott magával, pár hónap múlva már semmit nem tudnék felidézni a nótából.

Power
Azt a mindenit...! Körülbelül ez volt az első gondolatom a dalról, leginkább az eklektikus, már-már túlhangszerelt megszólalás váltotta ki ezt belőlem. Talán egy-két variálást túlzásba vittek a producerek (például azt a bizonyos dob sample-t), de mindenképp figyelemreméltó, hogy a sok effekt, zaj és hang között nem veszett el a harmónia sem. Egyáltalán nem megszokott hangzású, igen, ezt valahogy így is lehet!. Eddig talán ez a nóta tetszik a legjobban.

Mind Maze
Az egész dal alatt azon morfondíroztam, hogy mennyivel ütősebb lenne egy klasszikusabb hangszereléssel. Hihetetlen, hogy én ilyet mondok, de nekem ez már túl elektronikus. A rengeteg és túltolt autotune Katy hangján már ellenszenves, a megszólalás pedig üres, lélektelen, semmilyen. Kár, pedig a harmóniák megmutatják, hogy lenne a dalban potenciál, de az a kicsi is elveszik a drótok, huzalok és kondenzátorok között.

Miss You More
Nem vonultat fel sok hangszert, de azokat mindig a jó időben hozza be, ezzel adva egy szép ívet önmagának. A zongora, mint alaphangszer, telitalálat, az a kevés elektronika nem veszi el a főszerepet előle. Bár tök ugyanolyan, mint pár korábbi dal és az eredetiségért sem jár különdíj, én mégis a mérleg pozitív serpenyőjébe helyezném.

Chained to the Rhythm (feat. Skip Marley)
A rádiók már rommá játszották (és játsszák a mai napig) ezt a számot, és meg kell, hogy mondjam, ez nem véletlen. A "kötelező" rap betétet leszámítva nagyon is rendben van a nóta. Némi funky, némi nyolcvanas évek is fellelhető a hangszerelésben, a dalszöveg pedig egy aprócska társadalomkritika, ami számomra meglepő, de örvendetes tény. Emellett pedig még fülbemászó is, szóval igen, így képzelek el egy igényesebb mai popslágert.


A "Chained to the Rhythm" című dal videoklipje

Tsunami
Megörültem, amikor meghallottam a nyolcvanas évekből szalajtott dobokat, hangszíneket, de sajnos ezen kívül nem sokat nyújt a dal. Egyáltalán nem méltó, hogy egy albumon szerepeljen, olyan B-oldalas feeling-je van, bónusz dal jellegű.

Bon Appétit (feat. Migos)
Érdekes hangszerelésű nóta, sokáig nem tudtam dűlőre jutni vele. Furcsa a hangulat, Katy énekstílusa is másmilyen, viszont a vége felé közeledve magára talál a dal, beindul. Egy biztos: az afrokat, akik gégemikrofonként használják auto-tune gépezetet nyugodtan ki lehetett volna hagyni az egészből.

Bigger Than Me
Szövegileg meglepően kellemes csalódás, ez is mutatja, hogy Katy Perry-nek igenis vannak jó dalai, több ő, mint egy átlagos popsztár. Nagyon nagy kár, hogy az üzenetet nem csomagolták megfelelő formába: a hangszerelés sajnos (ismét) eléggé semmilyen, pedig egy ütősebb hangzással akár egy új kedvencet is avathattam volna.

Save as Draft
Ugyanazokat a frázisokat tudnám puffogtatni napestig: szövegileg túllépünk a szokásos 'I love you' kliséken, de zeneileg semmi izgalmasat nem nyújt. Persze már az is pozitívum, hogy nem jön rám az öklendező reflex egy popszám esetében, de egyszerűen szomorú; annyival több is lehetne ez, ha akarna.

Pendulum
Először féltem, hogy megint egy jellegtelen hangzással megvert dal érkezik, de mekkorát koppantam te jó ég! Itt van kérem a gyönyörű kiteljesedés mintapéldája: sorban érkeznek meg a különböző hangok, hangulatok, a végére már kész hangorkán az egész! Nem állítom, hogy egy nosztalgikusabb felütéssel nem ütne nagyobbat, de azért egy csipetnyi nyolcvanas évek így is beinteget nekünk. Csodás szintik, néhol Michael Jackson-t idéző basszusfutamok és még egy remek kórus is tiszteletét teszi. Nem is értem, hogy ha képes ilyenre is a producer gárda, akkor miért nem emberelik magukat... nem is tudom, állandóan?

Into Me You See
Szép, szinte egyetlen zongorával elkísért záródal, rendkívül meghitt és intim hangulattal és talán egy kicsit túl hosszan. Örülök az ilyen számoknak, jó helyen is van és lehet csak én érzem elnyújtottnak. Libabőrzést nem kaptam tőle, de kellemes.


A "Bon Appétit" című dal videoklipje

A Deluxe változatot két ráadással toldották meg, ezekből a Dance with the Devil magán viseli a bónusz számok legtöbb átkát. Minimalista megszólalás, trap alappal és deep-es vokál variálásokkal és mindenféle erő nélkül. Középen van egy szimpatikus rész, de amúgy elveszik a szürke ködben. Az Act My Age már sokkal szimpatikusabb; a dalszöveg mérsékelten szellemes, a hangszerelés stílusos, nosztalgikus (szinte már a One of the Boys koraszkot juttatja eszembe), akár még a rendes lemezre is felkerülhetett volna, jót tett volna a változatosságnak.

Képzeljünk most ide egy hatalmas, fáradt sóhajt... megvolt? Na, így érzek a Witness kapcsán. Katy Perry-t még mindig a kedvelhető popsztárok közé sorolom és ez nem változott sokat most sem (csak növeszd meg újra a hajad, köszi!). Ugyanakkor én feladnék egy hirdetést valamelyik zenei szaklapban, portálon, hogy "új producer gárda kerestetik!" Nem nagy művészet egy albumra kiválogatni az ütős nótákat, és azt sem hiszem, hogy direkt unalmasra vették volna a figurát. Szerintem rosszul értelmezik a trendeket... vagy én ragadtam le valahol mélységesen, ez is benne van a pakliban. A Witness egy korrekt dobás akkor, ha abszolút képben vagy a mai zenékkel és szereted is őket. Ha ezeknél egy picit többre vágysz (nem nagyon, csak egy pöppet), akkor ásításaid száma meghaladja majd a pislogásaidét. Popzene ide vagy oda: lehetne ezt azért jobban is, nem?


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!