Tovább az úton (Gabriel & Dresden - The Only Road)

Írta Pactolous Dátum 2018-01-31 20:27 Hozzászólás 0 Olvasta 204 | Rovat: Kritika »

Annyi előadóról, zenekarról, formációról írtam már az elmúlt pár (khmm... tíz) évben, hogy mindig örülök neki, ha olyasvalaki(k) kerül(nek) elém, aki(k)ről még nem regéltem (sok volt a zárójel?... szerintem is). Ez persze egyáltalán nem annyira meglepő, lévén tengernyi, sőt, óceánnyi művész ír odakinn muzsikákat, az én befogadóképességem pedig véges. Akikről pedig most lesz szó azért nem szerepeltek a honlap hasábjain, mert az első és eddig utolsó szerzői albumuk 2006-ban jelent meg.

A trance stílusban jártasoknak nem kell bemutatnom a Gabriel & Dresden duót, hiszen temérdek legendás remix és dal fűződik a nevükhöz. Josh Gabriel és Dave Dresden már-már nagymesteri státuszban tetszelegnek, és a kétezres évek elején-közepén elképesztően aktívak voltak, aztán egyszer csak vége szakadt a sikerszériának. Josh a saját projektjeivel foglalkozott (Winter Kills, Andain - róluk viszont már írtam szépeket), Dave pedig... nos, voltak neki is másokkal nótái, de saját bevallása szerint is inkább továbbtanulta a producer szakmát, a zeneszerzést. 2011-ben megvolt az első összeállás, de úgy igazán tavaly kezdődött el a mocorgás. Kickstarter alapon szerveződött az új album kalapálása, majd az Above & Beyond kiadójának, az Anjunabeats-nek betoppanása jelezte azt a mérföldkövet, ami biztosította a rajongókat: a megjelenés közel!


Jó, jó, de miért is olyan nagy hír ez? Ugyan mit tud ez a két már-nem-is-annyira-fiatalember? Nehéz elmagyarázni. Gabriel & Dresden sosem a szokványos trance-et képviselte, sőt, nem is igazán illeszthetők be ebbe a kategóriába. Létezik egy csak rájuk jellemző progresszív hangzás, amiben kétségkívül akadnak trance-es elemek, de ugyanígy electro, house, breakbeat, pop, indie rock hatások is. Ebből szerencsére nem egy génmanipulált selejt jött létre, hanem egy olyan eklektikus és magával ragadó elegy, amire már nyugodtan rámondhatjuk: egyedi. Anno, amikor komolyan elkezdett érdekelni a trance, nagy hatással volt rám ez a duó, valami olyat mutattak meg nekem, amit előtte nem igazán hallottam, legyen az éppen egy remix vagy saját dal. A The Only Road elnevezésű új lemez hosszú utat tett meg és én a rengeteg emlék és élmény miatt elképesztően kíváncsi voltam, mit nyújthat egy 2017-es G&D album?

A beharangozó dalok mindenesetre felcsigáztak. A This Love Kills Me annyira gabriel-es és dresden-es, amennyire csak lehet, de a Waiting for Winter és a You is hozta az elvárt szintet. Persze kicsit tartottam attól, hogy a srácok már nem relevánsak, az album csak két idősödő, egykor legendás művész óvatos próbálkozása lesz arra, hogy visszatáncoljanak a reflektorfénybe. Nagyot csalódtam volna, ha a végeredmény inkább kínosra, mint igényesre sikerül, de a feltételes mód remélem arra enged következtetni, hogy nem így történt. A The Only Road egy klasszikus értelemben vett lemez, ívvel, koncepcióval, törődéssel és koherens hangulattal, amibe el kell merülni. Esős, szürke, merengős délutánokra való. Te jó ég! Már most értékelem? Mi marad az utolsó bekezdésre? Ehh, jöjjenek inkább a dalok!

Only Road (feat. Sub Teal)
Britanny O'Neal dalszerző, énekesnő, DJ, producer áll a Sub Teal név mögött, és ő a lemez egyik főszereplője. Ha gonosz lennék, azt mondanám ő váltotta Molly Bancroft-ot (a Tracking Treasure Down hangját többek között), a hangszínük eléggé hasonló. Több nótában is énekel majd, például rögtön az elsőben, a lemez címadó tételében. G&D mindig is ügyes volt abban, hogy a különböző, egyszerű, de egyszerre megszólaló hangokból ne egy élvezhetetlen kakofónia, hanem egy igencsak élvezhető harmónia teljesedjen ki; most is ez a helyzet. Én egy kicsit erősebb dalt képzelnék el ide, ha már az album címét adja, de mint kezdés megállja a helyét, behúz abba a hangulatba, ami végiguralkodik a korongon.

Free Your Mind
A párosnak mindig is voltak olyan számai, amik nekem már túlságosan is elvontnak bizonyultak, nos, ez is egy ilyen. Dallam az nincs sok, egyfajta elektromos csipogás uralkodik végig a dalon, azzal lüktet, menetel előre. Elismerem, hogy van atmoszférája és létjogosultsága, de én a melódiákat ennél többre tartom.

White Walls (feat. Sub Teal)
Ezt a dalt is már megismerhettem a lemez megjelenése előtt, de a többi fecske között egy kicsit elsikkadt. Hangulatos darab pedig, a harmónia megint sok kis apró hangból áll össze, az ének pedig nagyszerűen simul rá ezekre.

This Love Kills Me (feat. Sub Teal)
Az igazi nagyágyú azért mégis csak ez a szám. Senki ne várjon egy újabb Tracking Treasure Down-t, mert ez nem az, ugyanakkor annyira a srácokra jellemző minden egyes hangjegye, hogy össze sem lehet mással téveszteni. A dalban megjelenő szomorkás hangulatot ügyesen oldja a direkt hamiskás szinti, a középtájékon pedig az akkordok is módosulnak, egy másfajta színezetet adva neki. Az "egyszerű, de nagyszerű" tankönyvi példája.


A "This Love Kills Me" dalszöveg videója

Underwater (feat. Jan Burton)
Molly nem tért vissza, de Jan Burton igen (ő énekelt anno pl. a Dangerous Power-ben is, de többen ismerhetik talán a Super8 & Tab dalaiból: Empire, Mercy...). Szomorkás, mély hangja prímán passzol erre a lemezre és ezt a lassúcska tételt pedig nem is tudnám mással elképzelni. A címéhez illően mesterien hoz egyfajta víz alatti, nyomott érzést; annyira hiányoznak az ilyen jellegű zenei játékok más lemezekről!

Hospital Piano
Átvezető nóta, egy szál zongorával és némi motoszkálással, zajjal a háttérben. Annyira zseniális, hogy néhol még a billentyűk leütésének hangját is hallani; mintha tényleg velünk egy szobában vették volna fel az egészet.

You (feat. Jan Burton)
A lemez betermelése előtt már ismertem és nagyon megszerettem, most is úgy gondolom, hogy az egyik legjobb szám. A gitárdús hangszerelés, a hangulat, az ének, a kiteljesedés: egyszerűen minden tökéletes, semmi fogást nem találok rajta.


Ízelítő a "You" című dalból

Sequoia
Egy hangyányit gyorsabb tempójú nóta, azért hiányzott már egy ilyen is. Igazából első hallásra talán semmi extrát nem nyújt, de aki képes az apró hangokban elveszni, annak utat talál a szívéhez. Az enyémhez legalábbis sikerült; ilyen egy igazi, modern kori, instrumentális G&D nóta!

Over Oceans (feat. Josh Gabriel)
Kicsit furcsa, hogy egy formáció saját magát jelöli meg közreműködőnek (Above & Beyond is csinálta ezt Tony-val), bár valahogy ki kell emelni, hogy "itt biza' kérem az egyik tag énekel ám!" Lényegtelen, magához a dalnak ehhez nincs is köze. Kicsit olyan, mintha egy indie rockbanda száma lenne, hiszen elmaradt a négy negyedes lábdob alap, de továbbra is szólnak a gitárok, dobok. Egészen kellemes atmoszférája van, egyedül csak azt sajnálom, hogy egy, a következő dalban főszerepet kapó szintihez hasonló hangszín is tiszteletét teszi. Nem jegyezném ezt meg, ha nem lenne ennyire jellegzetes, de tudjátok mit? Ez legyen a legnagyobb bajom!

Waiting for Winter (feat. Jan Burton)
Sokadik kedvencem, olyan gyönyörűen melankolikus és annyira szépen csapja szét ezt a fílinget az elektronikus beindulás. Nekem bejött ez a kettősség, de azt is megértem, ha valaki emiatt kirohan a világból.

Jupiter
Elég a bús gitározgatásból, az esőbe meredésből, mégis csak elektronikus albumról beszélünk! Íme egy igazi klubdal, gyors szintetizátorokkal, lebegős kiállással; egy szám, amire tényleg ráaggatható a trance jelző. Sláger szerintem nem lesz belőle, sőt, abban is biztos vagyok, hogy kevés DJ illeszti be a repertoárjába, itt viszont, a zárás elé bőven elfér.

I'm Not Like Everybody Else (feat. Sub Teal)
Ez a két ember annyira érti, mi kell egy igazi albumra! A véget egy lassúnak induló, majd kvázi beinduló, de jellegében végig a nyugodtabb számok sorát gyarapító alkotás jelzi, gyönyörű énekkel, remek hangulattal, kiváló hangszereléssel. Ugye, hogy nem nehéz ez?


Ízelítő a "Waiting for Winter" című dalból

A The Only Road egy ígéretes visszatérés és remélem, valaminek az újbóli kezdete. Talán egy fokkal kevésbé ambiciózus, mint amit a Gabriel & Dresden névtől elvár az ember, és ezt egy kicsit sajnálom, de lehet, ez nem is volt cél. Egy biztos, meghallgatása kifejezetten pozitív érzelmeket váltott ki belőlem, tényleg élmény egy rendes, komolyan vett albumot hallgatni, ami nem 17-18 egymás után felpakolt dalokból áll. A számok egy tőről fakadnak, érezhető, hogy egy bizonyos légkör megteremtése volt a cél, és ez átjött. Lehetett volna jobb, változatosabb, ütősebb? Igen, lehetett volna, kétségkívül. Viszont ezek csak apró hiányosságok, ez a lemez így is a tavalyi év egyik gyöngyszeme, örülhetünk neki, hogy megjelent!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!