Egy elfeledettnek hitt emlék
Adri
2008-05-27 18:14 
1
2685
| Rovat: Ülök a sötét szobámban, magányosan, unottan merengek. Hiányzik valami. Megpróbálom kitalálni, mi lehet az, miért nem tudom élvezni az életet? Sötét szoba, sötét lélek. Tapintható, mélységes, bársonyosan puha sötétség. Körülölel, karja átfonja derekam, magához húz. Magával akar vinni. Olyan könnyű lenne vele menni. Olyan egyszerű. Búcsút inteni mindennek és mindenkinek: a képmutatásnak, önzésnek, emberi kegyetlenségnek. Szívemen keresztül húz magához. Őszinteséget és emberséget fogad nekem. Mindent, amit nem kaptam meg. Szeretet ígér. Hiszek neki. Vele kéne mennem. Hatalmába kerít a vágy, hogy elmenjek, itt hagyjak mindent. Hátha nem is lenne olyan rossz? Hátha nem is fáj? Csak egyetlen apró lépés és vége. Talán észre sem vennék. Lélekben felkészültem. Hiszen évek óta csak a rosszat kapom az élettől. Mi értelme? Hol vannak a régen olyan erősnek hitt céljaim, kilátásaim, amik kivezetnek ebből a mélységből? Lassan, kártyavárként felépített álmaim, terveim egy szempillantás alatt összedőltek. Egymáson halomban, meglőtt emberekként fekszenek a lapok. Lelkem lapjai. Túl sok rosszat láttam, túl sokat csalódtam. Elég volt! Készen állok. Lábam előrelendül, szinte magától. A sötétség megfogja kezem. Érintése puha és meleg. Már csak őt érzem. Vágyom rá, olyan mélységes vággyal, amit még sosem éreztem. És akkor belém hasít egy emlékkép. Egyszer boldog voltam. Mintha ezer éve történt volna. Ellopott pillanatok, titkos találkák, szerelmes suttogások, ölelés és csók. Vad, felejthetetlen csók, felejthetetlen éjszakák. Szép volt, jó volt. De hiszen még nincs vége, ennek az egynek nincs. Még mindig itt vagy. Még mindig bennem él lelked, szíved egy része az enyémmel együtt dobog. Mindig velem leszel. Remény vagy a reménytelenségben, vakító fény a sötétben, álom az álmatlanságban. Te vagy a kezdet és a vég, a boldogság és a remény maga. Csak te vagy nekem itt a Földön, az egyetlen, akiben megbízom, akit feltétel nélkül szeretni tudok. Hogy is akarhattam elmenni? A sötétség elengedi a kezem. Imént még biztosnak érezte, hogy vele tartok. Olyan szép lett volna! Olyan boldogság, amit nem élhetek meg soha. Mégis maradok. A Halál Angyala, pedig egyedül tűnik el a szobából. Nem marad más, csak én. Mégsem vagyok egyedül.  |
Hozzászólás
2008-05-27 22:58
gyönyörű kép, fájdalmasan ismerős hangulat, ízletes megfogalmazás.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!