Örömóda (Chicane - The Place You Can't Remember, The Place You Can't Forget)

Írta Pactolous Dátum 2018-08-15 17:43 Hozzászólás 0 Olvasta 162 | Rovat: Kritika »

Vannak olyan nevek, amelyek nem szorulnak bemutatásra. Épp ezért nem is hálás feladat róluk írnom. Könnyen beleeshetek abba a hibába, hogy általuk tető alá hozott életmű csábító szirénként próbálja befolyása alá vonni véleményemet, túlzottan negatív vagy éppen pozitív irányba, kibújva ezzel az objektivitásra való törekvés leple alól. Ugyanakkor én mindig is a saját, szubjektív véleményemet szeretem leírni egy albummal, egy dallal vagy egy előadóval, zenekarral kapcsolatban. De minél nagyobb a név, az arany középút megtalálása annál nehezebb.

Chicane az elektronikus zene egyik legnagyobb alakja, diszkográfiájában számtalan sláger, alapmű és mérföldkő lelhető fel és szerintem majdnem minden zenehallgató egyén ismer tőle egy-két dalt, legyen akár rocker, deszkás vagy... jazzer? Offshore, Don't Give Up, Saltwater, Love on the Run, hogy csak tényleg egy keveset soroljak fel a legnagyobbak közül (és akkor a saját kedvenceimet meg sem említettem). Óriási dolog, hogy emberünk még mindig alkot, ráadásul olyan muzsikákat, amik már az első taktusaikkal elárulják, ki is szerezte őket. És hihetetlen, de ez az állítás még akkor is igaz, ha feldolgozásokról van szó. Az a bizonyos "Chicane-íz" mindig ott van!

A bevezetőben említett gondolatmenet pedig azért is fontos, mert az utóbbi időben nem igazán alkotott kiemelkedőt úriemberünk, legalábbis az örömteli borzongás nálam elmaradt a mostani lemezeinél. A (The Whole is Greater Than) The Sum of Its Parts például szerintem kifejezetten langyos volt, ez pedig azért is sajnálatos, mert Chicane-től (polgári nevén Nicholas Bracegirdle) többet vár az ember. Az idei, hasonlóan Guinness rekordok könyvébe illő című The Place You Can't Remember, The Place You Can't Forget (éééés ezt most gépeltem le utoljára) viszont vissza-visszahozza azt a bizonyos hiányolt atmoszférát. A hangzás a trendivé vált deep house eszközeivel modernizálódott egy kicsit, de a külső jellemzők észrevétlenül elvegyülnek a Chicane-féle muzsika ismertetőjegyeivel. De ne szaladjunk annyira előre, lássuk a számokat szépen, sorjában!


Running to the Sea (feat. Paul Aiden)
Nosztalgikus húrokat penget meg az első dal (pedig nincs is benne gitár... bocs); egy nagyon kellemes chillout muzsika és annyira tipikusan Chicane-es, amennyire csak lehet. Varázslatosan hangulatos, legszívesebben a tengerhez rohanna az ember, kedvesének kezét megragadva (egyedülálló egyének kis kedvencükkel is futhatnak) , lassítva, széles mosollyal az arcon.

Gorecki (feat. Hannah Robinson)
Chicane-től sosem állt távolt a feldolgozás, mint olyan, elég csak a Poppiholla-ra, a Come Back-re, a Hiding All the Stars-ra gondolni (ezek amúgy is egy tervezett Re-Work EP részei lettek volna). Emberünk régi kedvence lehet a Lamb együttes Górecki dala, hiszen már egy 2002-es szettben is szerepeltette és lám-lám, sok évet kellett várni az átiratra. Az eredeti nóta teltségét megtartotta, finom alapokat pakolt alá így talán nincs is sok változás, de ez nem feltétlenül baj.

Serendipity (feat. Tracy Ackerman)
Egy újabb chillout zene, egy újabb hangulathajó, ami elringat, andalít, nem enged. Az ének, a hangszínek, az emelkedések/lenyugvások mind-mind mesteriek... tán nem tűnik akkora nagy durranásnak, de ilyen az, amikor kevés hozzávalóból valami mesterfogás készül.

A Love That's Hard to Find (feat. Paul Aiden)
Ehhez a dalhoz a deep house stílust hívta segítségül Nick, de szerencsére az elmaradhatatlan tartozékok (klisék?) mellett ott vannak a hamisítatlan Chicane hangszínek is. Ez a kettős engem annyira meggyőzött, hogy az egyik kedvencemmé is avattam az albumról.


A "Gorecki" című dal videoklipje

Chord-Less Yacht
Nagyjából ugyanaz a hangulat, mint az előző számnál, akár egymás folytatásai is lehetnének. Ének helyett mindenféle széttöredezett hangfoszlányt kapunk csak, ezek pedig pont arra jók, hogy a figyelmünket némiképp felkeltsék. Kicsit talán halványabban csillog, de ilyen kis semmiségek kellenek egy albumra.

Rainbow (feat. Tyler Lyle)
A The Midnight nevű együttes kinek ismerős? Hadd lássam a kezeket! Csak ennyi? Kevés! Ajánló a kritikában: tessék utánuk nézni, elképesztően ügyes synth-wave (szintipop) banda! Benne énekel Tyler Lyle és amikor először meghallottam ezt a számot, a homlokomra csaptam a felismerés pillanatában: mennyire adja magát ez a kollaboráció! Egyetlen szívfájdalmam csak annyi, hogy egy fél létrafokkal lehetett volna karakteresebb ez a chillout nóta, de ezt nyugodtan veheti mindenki kukacoskodásnak.

Nirvana (feat. Rosalee O'Connel)
Megint egy deep-es beütésű dal, abból a fajtából, ami a 90-es éveket idézi fel. Teszi ezt úgy, hogy a hangszerelés nem is nyújt semmi újat, az ének viszont van annyira érdekes, hogy emlékezetünkbe vésődjön a dal.

Judder
Végre valami más! Majdnem 8-bites hangkavalkád nyitja a számot, majd egy szolid zúzdára beállított, kvázi dubstep alap veszi át az ütemszekciót. Mindezek mellett ott vannak a harmóniák is, tehát nem kell félni, Chicane nem adta el a lelkét az ördögnek, inkább egyfajta stílusgyakorlat ez. Annak viszont nem is rossz!


A "Serendipity" című dal videoklipje

I Came Here for You (feat. Rosalee O'Connel)
Az ismerős akkordmenetet szellemes hangszerelés palástolja el előlünk, ami viszont csak az elején sikerül neki. Kicsit üres a dal, nem sok ötlet szorult belé, pedig nem kellett volna sok ahhoz, hogy az átverés sikeres legyen.

Ten Deep
Érdekes megmozdulás. Egyfelől a deep house sablonok már túl egyértelműek, hallottunk már ilyet nem egyszer. Másrészt én élek a gyanúperrel, hogy ez a Going Deep egyfajta átértelmezése, hiszen a dallam nagyon hasonló, és mintha a cím is erre utalna. Akár igazam van, akár nincs, nem kerül be a Top 50 legjobb Chicane dal közé.

Fear I Must First Let You Go (feat. Chris James)
Természetesen a zárásért is egy chillout szám felel. Középütt elhiteti velünk, hogy itt akár még beindulás is lehet, de ez csapda. A zongorákért nagyon megörültem (kellettek ide bizony), talán csak a túl sok zengetőt és visszhangot kellett volna levenni az énekről, de ez is csak egy zárójeles, alsó indexes megjegyzés ez tőlem. Méltó befejezése ennek a lemeznek.


Az "A Love That's Hard to Find" című dal videoklipje

Meg kell, hogy mondjam, a The Place You Can't Remember, The Place You Can't Forget (ezt már kontrolcéztem, kontrolvéztem) az utóbbi idők legösszeszedettebb Chicane albuma. Van eleje, vége, íve és persze csúcspontjai illetve sekélyes részei is. A kedvenceimet nem előzte be (sajnos én nagyon elfogult vagyok az Easy to Assemble korszakkal), de nem tagadhatom le örömömet, amit az album váltott ki belőlem. Hálás vagyok minden földi és égi hatalomnak, hogy Chicane még nem öregedett ki a szakmából és képes még szórakoztató produktummal meglepni minket. Ennek ez a lemez az ékes bizonyítéka!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!