Gaia-rabok az űrhajón (GAIA - Moons of Jupiter)
Pactolous
2019-07-03 19:47 
0
1646
| Rovat: Itt a nyár és én egyáltalán nem panaszkodom, de nézze el nekem mindenki, hogy a Celsius-fokokkal együtt a lustaság szintje is megemelkedett. A forrásban lévő agyam sem működik olyan optimálisan, mint kellene és a gép előtt ülve is sokkal melegebb van, mint kint a nyugágyban (strandon még nem voltam idén... lehet ez a bajom). Most mégis megemberelem magam, mert azért lustizás közben szól a zene és befutott pár igen érdekes hallgatnivaló, mint például Armin Van Buuren és Benno De Goeij közös produkciója, a GAIA formáció első nagylemeze!
Armin Gaia álneve (ekkor még így írva) már 2000-ben bemutatkozott a 4 Elements című számmal, ami tulajdonképpen az akkori arminos hangzás kiterjesztése volt. 2009-ben az alias új erőre kapott a Tuvannal és azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte évente megjelent e név alatt egy-egy dal. A hangzás egy fokkal keményebb lett, a hangulat átváltott az epikus trance világába, amit én kb. 2011-ben a Stellar megjelenésekor kezdtem megfáradtnak érezni. A rá egy évre megjelenő J'ai Envie De Toi nagy durranás lett, pedig a szokásos recept alapján íródott, de a változatos szintik ügyesen variálták meg az összképet. Ugorjunk át pár kiadást: 2014-ben az In Principio elhagyta a nagyzenekari sablonokat, nekem emiatt máig ez a kedvenc Gaia számom, 2017-ben pedig még több változás következett be a harmadolós ritmusú Crossfire és a szögletesebb, nosztalgikusabb hangszerelésű Saint Vitus képében. Azóta csend és hullaszag, mondhatni, de a háttérben Armin és Benno azért munkálkodtak rendesen, aminek eredménye egy ismételten új ruciba öltözött Földanya, a Moons of Jupiter album.  A két éves munka egy rendkívül érdekes és nehezen fogyasztható lemezt eredményezett, tulajdonképpen el is felejthetjük az eddigi Gaia számokat, annyira elüt mindentől, amit ismertünk eddig ettől a két fickótól. Armin előszeretettel hangoztatja, mennyire fontos kilépni a komfortzónánkból és hogy ne legyünk a saját stílusunk rabjai, de ez mostanában csak azt jelentette, hogy könnyen felejthető popszámokkal vagy elképesztően gagyi és önmagához méltatlan fesztivál dörömbölésekkel jöjjön ki. Úgy gondolom, hogy az igazi kísérletezgetés és műfajtágítás valami ilyesmi lehet. A lemez az ambient/chillout, progresszív trance, breakbeat/trip-hop és a techno stílusokkal is kacérkodik, énekes számokat vagy kollaborációkat pedig ne is keressünk. A Moons of Jupiter türelmet, toleranciát és odafigyelést igényel, próbára teheti a legelvetemültebb trancereket is. Armin és Benno egészen egyedi módon készítette el ezt az albumot; szinte nem is támaszkodtak szoftverekre (csak egyet használtak), különböző hardvereken dolgoztak, loop-okat hoztak létre majd rakták össze őket, ami majd az élő fellépéseken is megkönnyíti a dolgukat. Mert igen, lesznek. Akik ismerik és olvassák írásaimat, azok most nyilván várják, hogy kitérek a dalokra egyesével, de ez most nem következik be. Egyrészt nagyon sok, számszerűen 21 dal került fel a lemezre (mindegyik a Jupiter egyik holdjának a nevét viseli címként), ugyanakkor ez még önmagában nem lenne elég indok. Sokkal inkább azért maradnék meg most az egységes értékelésnél, mert a Moons of Jupiter inkább egy hatalmas, egybefolyó élmény, mint különálló számok gyűjteménye, ilyen formán külön-külön értékelni a dalokat kihívás lenne (bár kiadták olyan változatban is, ahol van szünet a számok között, én a Mixed verziót ajánlom). Ha már leírtam ezt a szót, hogy élmény: vajon tényleg az? Remek kérdés, fogalmam sincs. 20 perces ízelítő a lemezből A helyzet az, hogy a Moons... engem is felkészületlenül ért, mondhatni nem ilyen Gaia pónit akartam. A dalok többsége iszonyatosan elvont, kevés dallammal dolgozik, főképp a basszusokra és az ismétlődő hangokra hagyatkozik. Armin szerint ez a fajta monotonitás a Jupiter holdjainak keringésére utal, ami egy cseppet erőltetett indoklás, és nem is segíti a befogadást. Az űrbéli hangulatot elismerem, zseniálisan eltalálták, a rengeteg szekvencia, szintivonós és hangfoszlány közepette tényleg odaképzelhetjük magunkat a csillagok közé, az űr feketeségébe. Az album ennek megfelelően is indul, elnyújtottan, fokozatosan építi fel az atmoszférát (illetve lépünk ki belőle, ha már űr meg Jupiter...), egészen meglepő hangszerelési megoldásokkal kápráztatnak el. Armin többször is nyilatkozta, hogy ez egyfajta tisztelgés személyes kedvencei előtt és valóban, a dalokat hallgatva nekünk is beugorhat pár olyan legendás név, mint Vangelis, Jean Michel Jarre, a Kraftwerk vagy a Tangerine Dream. A lemez közepe tájékán megmondom őszintén én kezdtem belefáradni a viszonylagos dallamtalanságba. Nem arról van szó, hogy végig csak ütem és basszus szól, mint egy afrikai törzsi táncnál, de hiányoztak a karakteres melódiák, a bizsergető harmóniák és igen, a technos hangzás is itt került elő. A trances elemek sem tűnnek el teljesen, de túl kevesen vannak ahhoz, hogy számomra igazán élvezhető legyen az album. A közepén túllendülve is csak egy-két darab tűnt izgalmasnak (Carpo, Callisto, Euporie) és olyannal is találkoztam, aminek koncepcióját bár értettem, de mint zene számomra értékelhetetlen (- (Lost) (S/2003J12) (Moons of Jupiter)... igen, ez a címe). Sajnos ez van, erre tényleg fel kell készülni, az album egy furcsa, eklektikus és zenei értelemben alternatív utazás a világűr monotóniájába. Ízelítő a "Callisto" című számból Nagyjából úgy érzem magam, mint a Neptune Project album értékelésekor. A koncepció - bár nem ezt vártam - tetszetős és a bátorság értékelendő. Támogatom az ilyen jellegű alkotásokat, mert számomra egy producer ezzel mutatja meg, hogy mennyire kreatív, mire képes zeneileg, képes-e más területen is kiemelkedőt alkotni. Az ehhez hasonló esetek képesek embereket kimozdítani a kényelemből és talán kinyithatnak előttük új ajtókat, megmutathatnak új világokat, zenei stílusokat. Ezért tartom fontosnak ezeket a kezdeményezéseket. Az most egy kisebb fajta sajnálatos tény, hogy a Moons of Jupiter rajtam kifogott, az én ízlésemnek sok helyen túlságosan elvont, monoton és idegen. Talán szerencsésebb lett volna ezt az egész projektet egy másik álnév alatt megvalósítani. Amennyire a véleményeket és kommenteket láttam, ezzel nem vagyok egyedül, de Armin és Benno biztos számítottak erre. Kíváncsi leszek, hogy innentől kezdve milyen jövőt tartogat a sors a GAIA névnek. Lesznek vajon club mixek az arra érdemes dalokból? Vagy visszatérnek a tipikusnak mondható Gaia számok? Esetleg megint egy pár év csend és jöhet a Jupiter többi holdja? Príma kérdések ismét... Egy hallgatást mindenképp megérdemel a lemez, aztán vagy elvarázsol vagy unni fogod vagy csak egy kis részét kedveled meg. Egy kissé erőltetett poént elsütve: Francisco Goya híres festményén Szaturnusz megeszi saját fiát, én viszont ennek a duónak a Jupiter- szerelemgyerekét nem tudtam megemészteni.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!