Weak metal (HammerFall - Hammer of Dawn)
Pactolous
2022-04-09 19:02 
0
875
| Rovat: Amikor a közönség kimondja az ítéletet, nincs az az előadó vagy zenekar, amelyik ennek ellene menne. Általában egy kisebb, de hangosabb része még így is véleményt nyilvánít, forgatgatja szemeit, ráncolja homlokát, de mégis a nagy többség akarata jelöli ki a művész útját. Még ha nem is rögtön azonnal. A HammerFall számára az jött le, hogy a közönség a tőlük megszokott, sallangmentes, lovagos-harcolós-sárkányos metált várja el. Én pedig ezennel átálltam a kevesebb létszámú csoportba...
Igazából már az előző lemeznél, a Dominionnál is érzékeltettem, ez a fajta kézifékes visszafordulás számomra hosszú távon kezd unalmassá válni, és féltem, hogy a zenekarnak viszont elegendő ennyi. Nos, a Hammer of Dawn nem fog meggyőzni arról, hogy tévedtem volna. Hiába nyilatkozzák a srácok, hogy ez a lemez bizony fontos mérföldkő a diszkográfiájukban, igazából csak egy újabb HammerFall album, nem több annál. És itt most nem is feltétlenül az a baj, hogy nincs újdonság és megint ugyanazt kapjuk, csak máshogy. Valahogy hiányzik az erő a dalokból, nem váltanak ki euforikus érzéseket, túlságosan ismerősek, annyira, hogy egy-kettőnél még az újrahasznosítás kínos jelei is felfigyelhetők. Pedig volt rá három év, hogy kellő mennyiségű nóta csiszolódjon gyémánttá...  Brotherhood Sokat elmondhat a dalról, hogy a klippel együtt kedveltem csak meg valamennyire, és abban is inkább csak Joacim lánya miatt. A hozzá tartozó videóban ugyanis a tagok gyermekei is szerepelnek, ami olyasmi húzás, mint a kutyák szerepeltetése a hollywoodi filmekben: nem lehet vele mellélőni és nem mellesleg aranyos is. Maga a dal viszont olyan, mintha egy HammerFall generátorral készült volna; a verzék is ismerősnek hatnak valahonnan, a refrént is pontosan tudjuk, hogy merrefelé kanyarodik majd, a kórus is óbégat rendesen, a szövegben pedig kínosan próbálják felidézni a régebbi HF dalok címeit. Mindezek ellenére nem rossz nóta, de épp csak annyira indítja be a lemezt, amennyire épp elegendő. Hammer of Dawn A déja vu érzésétől nem ennél a dalnál szabadulok meg, egyből a Bushido ugrott be róla. Bár a hangnem nem ugyanaz, a dallam is eltér minimálisan, de szinte egy az egyben ugyanazt kapjuk a fő témánál. A verzéknél tetszenek az egyszerű, de hatásos gitárriffek, minden más téren viszont az általános fantáziatlanság uralkodik. No Son of Odin Az első hangoknál végre elégedetten csettintettem (playback csettintés volt, mert a fütyülés mellett, ezt sem sajátítottam el), ez igen, így kell elindítani egy nótát! A refrénnél egy picit megint rezeg a léc, de nem vészes, a belassulást sajnálom csak. Olyan jó tempója van a dalnak, kár megfelezni; állandóan vissza-visszafogják, amit egyébként már nem először lépnek meg a srácok. Venerate Me Ahol most tart a lemez, ott ez a szám teljesen elsikkad, egyáltalán nem képes megragadni a figyelmet, legalábbis az enyémet biztosan nem. Értem én, hogy a power metál műfajának határait nehéz feszegetni, de azért páran már sikeresen megpróbálkoztak vele (Gloryhammer, Sabaton, Victorius, Lovebites), nem így a HammerFall, aki görcsösen ragaszkodik a bevált panelekhez. A szóló résznél azért találkozhatunk pár érdekesebb fordulattal. Reveries Kórussal kezd, kicsit másfélével, mint amit tőlük megszokhattunk (ekkor még nem tudtam, hogy egyúttal ez a refrén is), az énekelt melódia viszont ismét szokványosnak tűnik. A sebesség belassult, egy darabig viszont nem is törődök vele a basszusgitár király hangszíne miatt. Furcsa módon a nánánázás kapta meg a főszerepet, ami olcsó megoldásnak tűnik, koncerten működhet, mégsem vagyok róla meggyőződve, hogy ez jól áll a HammerFallnak. Majd az idő eldönti... Too Old to Die Young Az album első, felületes átpörgetésekor ez a szám ragadta meg a leginkább a figyelmem és másodjára sem csalódtam benne. A tempó végre remek mindenhol, a dallamok érdekesek és a szöveg is végre elszakad a templomosok, kardok, sárkányok világától. Nem egy vad, inkább egy szép, himnikus nóta. Not Today Csendesebb dal, viszont már az első taktusoknál megijedtem: ez a fajta dallamvezetés és világ nagyon nem az én kenyerem, mintha egy rendes hangszerekkel előadott mulatós szám lenne. A refrénnél picit javul a helyzet, de szinte az összes HF ballada jobb ennél. Live Free or Die Abszolút korrekt dal a bandától, főleg ezen a lemezen, még azt is látom magam előtt, ahogy rázom és üvöltöm a címadó sorokat egy esetleges koncerten. Persze a teljes életműben már nem szerepelne annyira előkelő helyen, de egy pillanatra hadd ne legyek rosszmájú: ez egy okés szám! State of the W.I.L.D. Hasonlóképpen vélekedek erről a dalról is: a verzékben vannak érdekes momentumok, a refrén nem túl bonyolult, de működik, sőt, eléggé fülbemászó, a szólók pedig, mint mindig, vérprofik. Továbbra is van egy minimális gyártószalag utánérzés, de magamban a lemez kevéske fénypontjai közé sorolom. No Mercy A zárószám nem teketóriázik, zakatol továbbra is a dupla lábdob, azt hittem, hogy búcsúzóul szolidan letépi a fejemet végre valami. A refrénnél realizáltam, hogy ez nem történik meg, valahogy nem tudott meggyőzni a nagyjából egysoros és egy akkordos főtéma. Az egyszerű lehet hatásos, és végül is koncertre ideális lehet (sokat nem kell a közönségnek megjegyezni, még az ittasoknak sem), itt mégis inkább lustaságot érzek ki. Varjúszóval: kár! Mit is mondhatnék? A Hammer of Dawn egy teljesen átlagos HammerFall lemez, sőt szerintem még gyengébb is annál. Alig akad emlékezetes pillanata, amire felfigyelünk, arra is inkább csak azért, mert a többi annyira gyengus. Ahogy feljebb is írtam: úgy látszik erre álltak be a srácok, ez kell a hallgatóság nagy részének, hát ezt is szállítják le. A koncerteken úgyis csak 3-4 szám kerül elő a nagy slágerek mellett, évek múlva pedig elő lehet citálni valamelyiket innen, mint „de rég nem játszottuk, most elővettük”-kategóriás dalt. A tűz, amelyben az a bizonyos kalapács kovácsolódott, kihunyni látszik...  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!