Egy meh! és egy húha! (Dennis Sheperd - Onwards // Upwards / ALPHA 9 - New Horizons)
Pactolous
2023-01-30 18:57 
0
797
| Rovat: Kezdjük a 2023-at rögtön egy páros albumkritikával, mindkettő alany a progresszív trance/house stílusából érkezett, az egyik még a tavalyi év vége felé, a másik pedig ebben a hónapban. Vajon melyik sikerült jobban? Dennis Sheperd vagy ALPHA 9 lemeze hagy mélyebb emlékeket? Esetleg mindkettő üt, mint 70 fokos törköly?
Dennis Sheperd - Onwards // Upwards Mint oly sokan mostanság, Dennis Sheperd is úgy döntött, kipróbálja magát a lassabb bpm-ek területén, progresszívebb vizekre evez és meglovagolja a div... khmm, azaz belekóstol valami újba. Vajon ezt legalább akkora sikerrel is teszi, mint kollégái?  A Find the Sunrise-ról két évvel ezelőtt azt írtam, hogy egy szerethető dalcsokor, de közel sem zseniális, ugyanakkor Dennisben benne van a lehetőség, hogy egyszer valami igazán ütőset hozzon össze. Úgy gondolom, hogy az Onwards // Upwards nem hozza el nekünk ezt a Heuréka pillanatot, de az album továbbra is kellemes számok gyűjteménye. Kicsit úgy érzem, a sietség, a trendek követése most előbbre való volt, mint a kiforrott szerzemények megírása, így be kell valljam töredelmesen, az első hallgatás után alig emlékeztem valamire a lemezből, de ez nem jelenti azt, hogy pocsék lenne. Az album legnagyobb hibája (de lehet ez így erős, legyen inkább bakija), hogy nem tűnik ki eléggé a tömegből. Nem nevezhető klasszikus albumnak, mert alig van íve, csak számok jönnek egymás után, legtöbbjük ráadásul elég hasonló stílusú, felépítésű. A tavalyi, lelassult Giuseppe Ottaviani számokat idézi fel a legtöbb: kellemes, néhol elég popos ének a progresszív, már-már deep hangszerelésre, azok eszköztárának és kliséinek felvonultatásával, mégis trance-esen. De ha az olasz fenegyereknek ez jól állt, miért ne próbálkozhatna ezzel Dennis is? Nem is ezzel van a bajom, inkább azzal, hogy az egyes dalok nem sikerültek olyan kiemelkedőre, mint Ottaviani tavalyi legjobbjai. Félreértés ne essék, a Denials, a Sugar Coat, a This One, vagy a Torture mind jól sikerült alkotások, de igazán csak az utóbbinál érzem azt, hogy igen, ebben van kraft. Ezek mellett elnyerte a tetszésemet még a gitárokkal megspékelt Wishful Thinking, a klasszikus break ütemre épülő Hearts, az egészen kellemes Limitless, a néhol kissé üresnek ható, de egyébként jó énekes résszel ellátott The Fall illetve az ügyes sound designnal felöltöztetett Banishora is. A többi viszont vagy fájóan semmilyen vagy többnek akart látszani, mint ami, de összességében nem sikerült neki. Az Onwards // Upwards egy korrekt album és ha bírod a könnyen emészthető, progresszív beütésű zenéket, akkor ez bizony pozitív töltetű jelző rá nézve. Amennyiben Dennistől kicsit többet vagy maradandóbbat vársz, akkor támadhat hiányérzeted illetve olyan könnyen átmegy rajtad a lemez, mint rajtam. Ettől függetlenül egyáltalán nem kidobott idő foglalkozni vele, de személy szerint kétlem, hogy bárkinek is ott szerepelt volna az év albumjai között. 01. Intouchable (with Brandon Le) 02. Denials (with Diana Miro) 03. Run 04. Sugar Coat (with Joston) 05. Cryptoverse 06. Every Little Thing (with Nadda Mercenary) 07. Wishful Thinking (with MR. CLN & Gid Sedgwick) 08. Limitless (with Koni Blank & EKE) 09. The March (with George Jema) 10. This One (with Scott Cameron & RELEJI) 11. The Fall (with York & Iris) 12. Hearts (with Elliot Johns) 13. Banishora (with Nic Toms) 14. Torture (with Mira Feder)  ALPHA 9 – New Horizons Annak idején Arty volt a trance szemtelenül fiatal, ígéretes tehetsége, egészen kb. 2013-ig, legalábbis én utána már nem nagyon követtem munkásságát. Az Armin Van Buurennel összehozott Nehalennia egészen zseniális volt még és utána is akadtak figyelemreméltó megmozdulásai, de azokat már egy kezemen össze tudnám számolni. Kíváncsiságképpen belehallgattam a mostani számaiba, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok a célközönsége. Őkelme a könnyed, egyszerű, rádiókba illő, gyorsan emészthető és elfelejthető számok megírásában találta meg örömét (azaz inkább ez hoz több pénzt a konyhára), és olyan dalok után, mint a Zara, a Hope, a The Wonder, a Rebound, a Kate vagy a Twilight Tonight ez kifejezetten nagy csalódás. Ugyanakkor akad jó hír is: 2017-ben pont az olyan arcoknak támasztotta fel Arty az ALPHA 9 álnevét, mint én. És most itt egy – kapaszkodjunk – teljes album is! „What-what-WHAAAT?”  Bizony, a mellékvágány, az alias megérdemelt egy teljes lemezt, ráadásul az Anjunabeats égisze alatt jött ki. Ez reményre adott okot, de igazából az elmúlt pár év ALPHA 9 számai kifejezetten minőségiek voltak, így nem is értem, miért nem vártam jobban az albumot. A meghallgatás után pedig tényleg csak meredtem magam elé: de hisz ez jóóóó! A New Horizons egy igazi sleeper hit azaz egy nem várt meglepetés, a finomabbik fajtából. Amellett, hogy tényleges ívvel, dramaturgiával rendelkezik, a dalok meglehetősen ülnek, mindig akad valami apró meglepetés vagy érdekesség és olykor Arty nem félt a merész ötletektől sem. Pontosan így kell szerzői nagylemezzel előrukkolni! Az intrós és érdekes dallamvilágú Stars Above Us után a Calling már a slágeresebb vonulat képviselője, nagyon kellemes progresszív nóta. Ugyanez elmondható a Pharaonra is, ám az őt követő Letter to Beloved One esetében már érzékelhető, hogy Arty szélesre nyitotta az ötletzsák száját. Furcsa és egyedi megszólalás, ami elég koszos az elején a végére viszont gyönyörűen kitisztul, összeáll. Újabb pozitív csalódás Jonathan Mendelsohn jelenléte, akinek hangját én sokáig nem szerettem, itt mégis olyan, mintha énekórákat vett volna Eric Lumiere-től. Erőteljesebben énekel, nyoma sincs a Dash Berlin-féle nyálfoltoknak. A Down to Love miatta fénylik olyan fényesen. Egy nem is olyan rövid átvezető track érkezik a Speed of Light képében, amit csak azért sajnálok, mert tetszetős a dallamvilága. A lemez címadó dala, a New Horizons – faramuci módon – az egyik legkevésbé meggyőző dal: tud elszállós lenni, ötletesek a belassulások is, de összességében nem annyira izgalmas. Enyhén Eric Prydz/Pryda hangulat uralkodik a No Time to Talkon, de ez általában jól sül el és most sincs ok panaszra. A Magic megint egy érdekes hibrid, mert az ütemek néhol megtörnek rendesen, a hangszerelés is hektikus, a kiállás dallama pedig klasszikus trance himnuszokat idéz fel (pl. Binary Finary 1998-át). Tavaly decemberben csúszott be a Final Frontier, amit én rögtön megkedveltem. Érdekes, hogy itt nem tüntetik fel Jonathant énekesként, ennek nem tudom mi lehet az oka, pedig ismét szép teljesítményt nyújt. A Sirens ismét a bátrabb, kísérletezgetős vonulat képviselője, én csak azt sajnálom, hogy az ének nem eléggé karakteres. Amikor már azt hinnénk, hogy a Rhythm of Your Heart nem igazán készül sok meglepetéssel a beindulás rögtön rácáfol ezekre az előítéletekre. Feszes, táncolható darab. Egészen aranyos a Feels Like Home, szépek a harmóniák, a zárást pedig az Into the Unknown hozza el, ami kellően epikus lett és el is kerülte a szokásos, nagyzenekari kliséket. A New Horizons prímán elindította 2023-at és nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire imponált az, hogy ALPHA 9-ként pont annyira feszegette Arty a határait, amennyire az egy albumon elvárható. Stíluson belül maradt mindenhol, ugyanakkor mert hangzásokkal és melódiákkal is játszani. Mindenképpen érdemes a meghallgatásra, ha régen bírtad Arty-t, akkor szerintem ne menj el mellette! 01. Stars Above Us 02. Calling (with Scorz feat. Tom Bailey) 03. Pharaon (feat. Fractures) 04. Letter to Beloved One 05. Down to Love (feat. Jonathan Mendelsohn) 06. Speed of Light 07. New Horizons 08. No Time to Talk (with Brandon Vendetta) 09. Magic 10. Final Frontier 11. Sirens (with Lørean feat. Running Touch) 12. Rhythm of Your Heart 13. Feels Like Home 14. Into the Unknown  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!