Szervusz kedves Te, ki idelátogattál!
Először is köszöntünk téged a honlapon!
"De hova is kerültem? Mi ez az oldal?" A kérdés jogos, engedd meg, hogy felhomályosítsalak! Az oldal annak idején egyfajta gyűjtőhelynek indult, ahonnan a dalaimat le lehetett tölteni. Ez később, a fősulis időkben módosult: mindenféle témákban kerültek ki cikkek, legyen az filmismertető, elmélkedős írás, irodalom, zeneajánló vagy humoros szösszenet. 8 éves fennállásunk alatt ez a forma bizonyult a legjobbnak eddig. Egységes témakört ne keress, itt bizony mindenről írunk, amiről azt gondoljuk érdemes... és amire van időnk. Nincs rendszeres megjelenés, de igyekszünk valamiféle ütemtervet tartani, több-kevesebb sikerrel.
Ha úgy gondolod, írásoddal színesítheted a honlapot, kérlek, ne fogd vissza magad, küldd el nekünk, örömmel elolvassuk, és ha olyan, kitesszük, hadd olvassa el más is! Az írásokat és észrevételeket erre az e-mail címre várjuk:
pactolous[kukac]mail[pont]inter[pont]hu
Fenn vagyunk már Facebook-on is, csatlakozz hozzánk, és értesülj mindig egyből az új írásokról!
Kellemes kalandozást a honlapon!
Pactolous
Cikkek
Külföldön már bevált megjelenési formák után Ákos visszatért az albumhoz, mint koncepcióhoz. Persze tavaly is hangoztatta már, hogy errefelé haladnak, de szeptember 29-én végre fizikailag is kezünkbe vehettük az új anyagot. Öt számot már ismertünk róla, kaptunk hozzájuk még nyolcat; mennyire teljes így az élmény?
Ezek az oroszok mindenhol ott vannak; nem csak a spájzban, de a zenei életben is! Hozzátehetjük, hogy szerencsére, ugyanis az elektronikus zenéhez nagyon értenek, nem egy talentum ütötte már fel fejét közülük, elég csak Arty-ra, Bobinára, Moonbeam-re vagy Alexander Popov-ra gondolni. Persze az előbb említett úriemberek sem tökéletesek, mostanság hoznak olyan döntéseket, amik nekem személy szerint nem tetszenek. Lássuk, hogy az új jövevény, az ígéretes Roman Messer mivel próbál meggyőzni!
Amíg a Rammstein zenei pihenőjét tölti - immár a hatodik éve -, a rajongóknak nem kell nélkülözniük az új muzsikákat. Richard Z. Kruspe gitáros tavaly év végén jelentette meg Emigrate elnevezésű projektjének új albumát, az énekes Till Lindemann pedig hosszú munkálatok után idén hozta piacra első "szólólemezét". Az idézőjel azért kell, mert ez is inkább egy társulás; a dalírás, hangszerelés és feljátszásban segédkezet nyújtott a Pain és Hypocrisy zenekarokból ismerős Peter Tägtgren. És hogy milyen lett a lemez? Hát...
Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak ... Bizony-bizony, sajnos vége van a sütögetős, strandolós időszaknak, elkezdődött a tanítás az iskolákban. Fájó szívvel vettem búcsút a délutáni napsugarakkal körbeölelt, friss levegőn való olvasgatástól és belevetettem magam az egyetemi életbe, Stephen King és társai helyett a NEPTUN nevű oldalt olvasgatom bőszen. Igyekszem azét időről-időre előhozakodni pár gyöngyszemmel, az órarendemet lapozva úgy érzem, néha igazi felüdülés lesz írni pár sort Pactolous oldalára. Utolsó (kipihent) leheletemmel pedig szeretnék bemutatni egy csodálatos író tollából származó könyvet, Joe Hill NOS4A2-ját.
Egy réges-régi Garfield rajzfilm szerint (Garfield kilenc élete) az ősmacska volt az első élőlény, ami kimászott a vízből. Utána következett az első kígyó, az első csirke és persze az első ingatlanügynök. Mi lenne, ha utóbbi bent maradt volna? Kevésbé kifordítva a dolgot, képzeljük el azt, hogy az ember természetes élőhelye a tenger mélyén leledzik, és akik a föld felszínén élnek, ők a renegát lázadók. Furcsa? A Nagi no Asukara című animének mégis ez az alapfelállása.
Régebben, amikor még aktív képregény olvasó voltam, az épp megújulni vágyó Pókember magazin viccrovatában olvastam a Marvel univerzum legfeleslegesebb és legrövidebb életű szuperhőséről, a Bolygóvonzó emberről. Ha nem érted, miért nem élt sokáig a delikvens, elég csak belegondolni szupererejébe... Nos, amikor meghallottam, hogy egy bizonyos Hangyaemberről is készül tripla A-kategóriás, nagy költségvetésű, igazi hollywood-i blockbuster, egyszerre fogott el a röhögőgörcs és az értetlenkedés. Aztán tessék...!
Majdhogynem pontosan egy éve írtam Ayumi Hamasaki lemezről, úgy látszik a hölgyemény szeret évenként kiadni valami újat. Nagy kár, hogy szerintem ez a tömegtermelés rányomja bélyegét a végtermékre, nem hiába álltak rá más zenészek a 2-4 esztendős ciklusokra. Ennyi idő alatt kifutja magát az album, egy turné és a hallgatók is rongyosra koptathatják a CD-ket. Így viszont aligha, a 80-as években még működhetett ez a metódus, manapság nem annyira. Lássuk, ilyen helyzetben az A ONE képes-e maradandót nyújtani.
Ez a pillanat is eljött hát, mégpedig jóval hamarabb, mint gondoltam volna. Repülőrajtot vesz a rovat és máris átvesszük azokat a dolgokat, amik alapvetően fontosak lesznek ahhoz, hogy angolul is be tudjunk mutatkozni.
Mit mondhatnék, régen nem jelentkeztem és bárcsak jó szívvel hazudhatnám, hogy azért, mert ezt a rovatot készítettem elő. Nem így volt. Mi lesz ebből a meglehetősen hirtelen ötletből? Az idővel biztosan kiderül, most azonban foglalkozzunk a jelennel és vázoljuk fel a tényállást.
Szeretek olyan előadók lemezeivel foglalkozni, amikről már régebben is írtam. Mókás élmény, amikor visszaolvasok egyet-kettőt, hogy akkor mit gondoltam, mennyit változott a véleményem, és hogy az új dobás függvényében mennyire értékelődik fel a régi. Madonna egy jó ideje már nem tud számomra igazán emlékezeteset alkotni, de azért az újabb lemezein mindig találok pár kellemes alkotást. Vajon így lesz ez a mostani, új korongján is?
Az elmúlt napokban többször rám talált egy szörnyeteg. Igazán alattomos fattyadék, mert jófiúnak álcázza magát, holott gonosz a drága. Hol kellemes légkör kíséri jöttét, de olykor keserédes hangulat lengi körbe, és ha befészkeli magát a testembe, akkor régészeti alapossággal kaparja ki belőlem az érzelmek széles spektrumát. Ha pedig ezek előtörnek, akkor foglalkoznom kell velük. Üdvözöllek ősellenségem, nemezisem! Üdvözöllek nosztalgia!
Amióta az eszemet tudom - három éve (copyright by Markos György) - mindig is a szintetizátor volt a kedvenc hangszerem. Kézenfekvő, hogy azok a zenei stílusok, amik erre épülnek számomra igen kedvesek. Ilyen például a szinti-pop. A német Depeche Mode-ként is emlegetett Camouflage bandával csak pár éve kezdtem meg az ismerkedést, de betermelve a diszkográfiát azt kell mondjam, megérte! És mit ad Isten, mire eljutottam az utolsó albumig, meg is jelent a legújabb!
Germániából származó szépfiú haverunk Dennis Sheperd utoljára (de akkor első alkalommal) 2011-ben jelentkezett szerzői albummal. Az A Tribute to Life egy kellemes, de nem túl kiemelkedő lemezként maradt meg emlékezetemben; persze remek slágerek szerepeltek rajta, ez nem is vita tárgya, de más erőssége nem igazán volt. Vajon az ezúttal közösségi finanszírozásból tető alá hozott második dobás képes többet nyújtani?
Még mielőtt jól megvezetne a cím: három újabb képregény rajzolmányt szeretnék megosztani a lefáradni vágyó nagyérdemű számára. Szörnyű szóviccek, még szörnyűbb kivitelben, ahogy azt már tőlem megszokhattátok.
Pactolous
2015-10-06 21:59 
2
3859
| Rovat: