3 percnyi boldogság
Adri
2008-09-25 14:00 
0
2901
| Rovat: | Azt hittem sosem foglak kedvelni. Amikor először láttalak, nem gondoltam, hogy bármit is érezhetek irántad. Pont úgy viselkedtél, ahogyan sosem szerettem, ha egy férfi viselkedik: nagyképű voltál. Flegmán mosolyogtál a világba és azt hitted, neked mindent szabad. Azt hitted, hogy az összes nőt megkaphatod, pedig nem voltál jóképű. Még csak vonzó sem, ne is tagadjuk, nem voltál egy Adonisz. Ez az igazság. Mégis volt valami a szemedben, valami mély, csendes szomorúság, ami mindent megváltoztatott. Nem sokkal később a sors úgy hozta, hogy együtt kellett dolgoznunk egy színdarabban. Te zenész voltál, én énekes. Hónapokon át gyakoroltunk, hónapokon át hittem, hogy boldoggá tehetsz. Reményt adtál nekem, és ezzel együtt szárnyakat. Képesnek hittem magam arra, hogy körberepüljem akár az egész világot, és mindenki arcára mosolyt csaljak. Neked adtam mindent, amim volt: a lelkemet. Azt gondoltam, ennél nagyobb ajándékot nem is adhat egyik ember a másiknak. Ez, ugyanis, a legmélyebb bizalom jele. Fél év munka után eljött a nagy nap. Fergeteges fellépésünk volt. Te, én és a színpad. Amit együtt tudtunk adni, az több volt minden el nem mondott szónál. Megszűnt a világ körülöttünk, csak mi voltunk: a zenész és az énekes. Ugyanazt éreztük, tudom. Ugyanaz a dal járta át a szívünket, a ritmus egymásra hangolt minket. Azokban a röpke percekben a lelkünk összefonódott, szívünk megnyílt, oly’ könnyedén, mint azelőtt még soha és ez az érzés végigsöpört a nézőtéren. Ez volt a sikerünk kulcsa, és mindezt együtt értük el. Aztán ennek is vége szakadt. A boldogság csupán 3 percig tartott. A fények elsötétültek, az utolsó kitartott hang még ott úszott a levegőben, az utoljára megpendített gitárhúr még rezgett. Igen, az utolsó hangban benne volt minden, amit akkor éreztem. A dalnak vége volt, mégis reménykedtem, hogy valami talán most kezdődik el. A fellépés után ünnepelni mentünk. A még bennünk levő lelkesedés a fejünkbe szállt, nem is kellett hozzá alkohol, mégis részeg voltam. A távolból figyelted, ahogy a barátnőimmel táncolok és énekelek. Egy pillanatra se vetted le rólam a szemed. Éreztem a tekinteted, és tudtam, hogy mire gondolsz. Hirtelen odaléptél hozzám. Hátulról öleltél át. Szorosan húztál magadhoz és nekem elakadt a lélegzetem. Akaratlanul is a karjaidba simultam. Nem mertem megfordulni, nem akartam, hogy az érzés elszálljon. Szorosan öleltél, és a fülembe suttogtál. Nem értettem a szavaidat, mert a szívem minden egyes dobbanását a fülemben éreztem. De tudtam, hogy azt akarod, amit én: kettesben maradni, még szorosabban ölelni, csókolni… Annyira szerettem volna. Talán még jobban, mint te. Talán jobban kívántalak, mint te engem. Talán még lélekben kislány voltam. Megfordultam, a szemedből kiolvashatóvá vált a vágy, de az enyémben benne volt a világ minden ígérete. Abban a pillanatban tudnod kellett volna, hogy beléd is szerethetnék. És akkor te elengedtél. Nem tartott tovább 3 percnél, de nekem akkor a világot jelentette. Hagytad, hogy elmenjek, hagytad, hogy szenvedjek. Amikor először láttalak, nem gondoltam, hogy így érezhetek. Szívem üres volt, lelkem tele kislányos álmokkal és vágyakkal: az első csókról, az első szerelemről. Te megváltoztattál. Naivságom eltűnt, szívem megtelt kétségbeeséssel, és keserűséggel. Túláradt bennem a düh és a megvetés, amit azon a bizonyos estén érzett csalódás váltott ki bennem. A lelkem mellett a testemet is odaadtam volna, akárhol akármikor, de neked nem kellett. Keserű lettem, mint az az ember, aki mindennél jobban vágyik valami után, de soha nem kaphatja meg és a sóvárgás teljesen felemészti minden jóságát. Így születtem meg. Ilyenné váltam és mindennek te vagy az oka! Szerettelek? Nem tudom. Régen volt, már nem is emlékszem igazán. Igyekeztem kitörölni az emléked legapróbb részleteit is, mert másképpen nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit okoztál. Ma már semmit sem bánok. Azt hittem boldog lehetek veled, de most már tudom, hogy sosem lettem volna az. Azt hittem az a 3 perc volt addigi életem legjobb pillanata, amikor a karjaidban tartottál, de rádöbbentem, hogy tévedtem. Akkori életem legjobb 3 perce az volt, mikor a színpadon állva elénekeltem azt a bizonyos dalt és te adtad a kíséretet. Vádolni akartalak, de köszönettel tartozom. Köszönöm azt a 3 boldog percet!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!