Állandóság vs. változás (AC/DC vs. Nickelback)

Nickelback - No Fixed Address

Azon rockbandákat, akik a sok terpesz és üvöltés mellett rádióbarát számokat is kiadnak, sajnos divat utálni. A Nickelback is ilyen zenekar, és tény, hogy én sem a tinilányokat megcélzó számaikért szeretem őket. Az is igaz, hogy évek óta nem mozdulnak sem előre, sem hátra, és azokkal sem tudok vitába szállni, akik szerint az első albumjaik óta teljesen elcsábította őket a kommersz popszakma. Mostani új lemezük meghallgatása után már megvédeni sincs kedvem őket.

A helyzet az, hogy én mindig tűkön ülve várom az új Nickelback anyagokat, mert én tényleg bírom a zenéjüket, főképp azokat, amik poénosabbak, bevállalósak, frappánsak vagy éppen csöpögés nélkül szépek. Persze, léteznek olyan dalaik, amikkel ki lehet lőni engem a sztratoszférába, de sokkal több tart lent engem a Földön. Épp ezért én annyira nem is vártam sok újítást, jöjjenek újabb nóták, legyen bennük valami, ami megragad, és én már elégedett vagyok. Sajnos a srácok nem így gondolták.

Egyrészt hallgattak azok szavára, akik szerint ideje újítani. Másrészt a pénz is megszólalt, már pedig, ha ő beszél, akkor az úgyis lesz, ahogy ő mondja. Így a fiúk leültek gondolkodni, tanakodtak és minden tényezőt figyelembe véve döntöttek: hogy miként, és hogy ezt jól tették-e... nos, ezt döntse el mindenki maga, én most elmondom, mire jutottam. Annyit megsúgok előre, hogy a No Fixed Address nem kerül be kedvenc albumjaim közé.

Million Miles an Hour
Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy a Nickelback lemezek egy zúzós, nem rádiókba szánt számmal indulnak, most sincs ez másképp. Bár az erőből kicsit visszavettek a fiúk, igazából csak a gitárszólónál rezeg a fejünk a decibelektől, de ott sem repül le a nyakszirtről. A téma azonban kárpótol, Chad frappáns szóképekkel ír le egy őrült, bedrogozott utazást (csak aztán nehogy kedvet kapjunk hozzá, a drog rossz, értem?).

Edge of a Revolution
Az első kislemez főszereplője, szövegileg kissé közhelyes (és műmájernek ható), de néhol ügyes fordulatokkal. Szimpatikus húzás, hogy témája és keményebb hangzása ellenére is bevállalták, hogy az előtérbe tolják, egy kis Amerika fikázás pedig mindig jól esik.

Az "Edge of Revolution" című dal videoklipje

What Are You Waiting For
Megkapjuk a szokásos Nickelback slágerünket is, és itt a 'szokásost' nyugodtan lehet elmarasztaló jelzőként kezelni. Az akkordmenetek, a dallamok már régről ismerősek, semmi különösebb váltás nem érzékelhető, az imitt-amott beköszönő elektronikus, kommersz popdalokat idéző elemeknek pedig egyáltalán nem örülök. Persze, a banda sosem volt az ultrakemény műfaj csúcsa (rossz nyelvek szerint ők tulajdonképpen megfelelnek a Hooligans kanadai változatának), ezt érdemes szem előtt tartani, mégis, bántja a fülemet ez a megszólalás.

She Keeps Me Up
Ha az előzőnél ráncoltuk a szemöldökünket, akkor nem itt fogjuk abbahagyni. A bandának sikerült nagyszerűen lemásolni a Maroon 5-féle popzenéket; kis funky felhang itt, női vokál ott, amcsi-party feeling minden hangjegyből. Stílusgyakorlatnak megteszi (annak nem is rossz, és különben is, végre valami új és szokatlan, bár én meglettem volna nélküle), de gyanítom, hogy a régi rajongók itt szurkálják meg légkalapács sebességgel a tagokról mintázott voodoo babákat.

Make Me Believe Again
Félúton a keménykedés és a rádióbarátság között végre ismét egy klasszikus Nickelback nóta! Teljes szívemből mégsem örülök, ugyanis semmi kiemelkedőt nem tud felmutatni, sem szövegileg, sem zeneileg. Tudom, nekem soha semmi sem jó, de én most nem is olyan új ízekre vágyom, mint amit az előző szám hozott; egyszerűen csak valami frappánsra, hangulatosra, maradandóra áhítozom. Ezt a szükségletemet nem enyhítette ez a dal.

Satellite
Tombolást most se várjunk, még nem jött el az ideje, ellenben az újabb slágervárományos, lötyögős, lassú dalnak igen. Pár fokkal kedvelhetőbb, mint a fentebb taglalt párja, számomra is szimpatikusabb, az viszont tény, hogy még így sem sokszor kerül majd elő a zenelistámban. Nincs különösebb baj vele, csak hallottunk már ilyet, és sokkal maradandóbb módon.

Get 'Em Up
Végre! Eltekintve a sokszor használt (de amúgy remek) dobpergéstől, valamint attól, hogy több dallamot is elviselt volna a nóta, semmi mást nem tudok a szemére vetni, sőt! A dalszöveg egy megtervezett bankrablásról szól, illetve hát.. no de nem lövöm le a poént, legyen annyi elég, hogy hatalmas, Chad ismét remekelt! A hangulat fergeteges, semmi ömlengés, nyál-Niagara vagy szejcizlek-énistéged; koszos, tempós, szellemes rockszám, igazi NB-stílusban. Ezt a világot bírom, ezt!

A "What are You Waiting For?" című szám dalszöveg klipje

The Hammer's Coming Down
Valami miatt a srácok úgy gondolták, hogy nem szabad túlságosan elmenni a súlyos rock irányába, más magyarázatom nincs arra, hogy ezt a remek dallamú nótát miért kellett ennyire visszafogni. Ez azért szomorú, mert egy palackba zárt szellem dübörög elkeseredetten, hogy engedjék ki, de ez nem történik meg. Mintha a nagyközönség nem bírná elviselni a súlyos gitárreszeléseket. Nagy kár!

Miss You
Azt hiszem mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy elérkeztünk a zenekar leginfantilisabb, leggyengébb, legidegesítőbb számához. Nem csak az albumon, hanem úgy kompletten az egész életműben. A sablonos megoldásokon kívül olyan részleteket is beleszőttek a dalba, ami nemhogy egy elismerő csettintést, elégedett hümmögést csikarna ki az emberből, inkább egy visszafojtott kacajt, erélyes morgást, dühödt anyázást. Nem kenyerem a fikázás, de ez egyszerűen borzalmas; nem hallgathatatlan, de olyan szinten méltatlan a bandához, hogy mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem: most aztán tényleg elértük a Hooligans szintet...

Got Me Runnin' Round
A legrosszabb még így is hátra van, kapaszkodjunk! A következő dalban lesznek furcsaságok: rengeteg női vokál (oké, az sose baj), trombiták (érdekesek), dobgép (színesítésnek elmegy) és Flo Rida is tiszteletét teszi egy rap betét erejéig. Nos, ez utóbbira szerintem senki sem vágyott, és akkor most még finom voltam. Érdekes színfolt lenne a lemezen ez a szám, de számomra teljesen tönkrevágja az... khmm... élményt (nebvezzük így, jobb híján) ez a celeb ficsúr, aki középtájt belepiszkít a dalba. Sajnálom, talán ha készül egy rap mentes verzió, akkor nem is lesz rossz, de így...?

Sister Sin
Sajnos az utolsó szám sem hoz teljes megváltást, azaz Rockstar szintű hatalmaskodást ne is várjunk! Vannak hangulatos részei a dalnak, ügyes megoldásokkal (értsd: blues-os akusztikus gitárok, enyhe western hangulat, végig torzított ének, ügyes vokálok) dobják fel a szokásosnál megint poposabb hangzást (értsd: súlytalan gitárok, nem igazán magával ragadó refrén). Összességében marad a táblázat "nem rossz" rubrikájában, ezen a lemezen már ez is nagy dolognak számít!

Őszintén csak három nótára mondhatom azt, hogy tényleg tetszik és bármikor máskor is szívesen előveszem hallgatás céljábul. Ez egy Nickelback lemez esetén egyenlő a szánalmas teljesítménnyel. Sajnos most az ellentábor felé húzok és én is azon a véleményen vagyok, hogy nem jó irányba tart a zenekar. Értékelendő az újító szándék, de lehetőleg ne popos majmolásokkal, ebbe a világba nem passzoló hírességekkel (ejj, de óvatosan fogalmaztam!) és továbblágyulással eszközöljék ezt meg. Ez van, amikor a rajongók szava halkabb, mint a pénzé. Én a magam részéről még így is felpontoztam, és többet adtam neki, mint amennyit érdemel. A következőnél nem leszek ilyen engedékeny!

01. Million Miles An Hour
02. Edge Of A Revolution
03. What Are You Waiting For
04. She Keeps Me Up
05. Make Me Believe Again
06. Satellite
07. Get 'Em Up
08. The Hammer's Coming Down
09. Miss You
10. Got Me Runnin' Round
11. Sister Sin