Jönnek a csenevészek (Awolnation - Here Come the Runts)

Írta Pactolous Dátum 2018-04-23 20:35 Hozzászólás 0 Olvasta 174 | Rovat: Kritika »

Szerencse, hogy engem elképesztően sokfajta zene foglalkoztat, így lehetőségem adódik, hogy olyan előadókról is írjak, akiket talán a szélesebb közönség nem nagyon ismer, pedig megérdemelnék. Az Awolnation egy ilyen zenekar és egyelőre csak annyi üröm vegyült örömömbe, hogy nem a legjobb lemezükről írhatok.

Az amerikai Awolnation nehezen passzírozható be valamelyik stílus fiókjába. Muzsikájuk elektronikus elemekkel átszőtt alternatív (vagy indie) rock, de inkább a popzenéhez áll közel, ugyanakkor a frontember, Aaron Bruno énekstílusa hol blues nótákat, hol érzelmes balladákat, hol bohém slágereket, hol pedig keményebb rockdalokat juttathat eszünkbe. Első lemezük, a 2011-es Megalithic Symphony maga volt a telitalálat, szinte mindegyik szám üt, mint a viszki+pezsgő kombó, de talán a legtöbb embernek a Sail című sláger tűnhet ismerősnek. Ha most hallottál először a zenekarról, mindenképp ezzel az albummal pótold be a lemaradást! A 2015-ös folytatás, ami a keresztségben a Run nevet kapta sajnos már nem sikerült olyan emlékezetesre és bár nem akarom lelőni a cikkem poénját, az idei Here Come the Runts című korongjuk sem vette át az első helyet a dobogón.


Még mielőtt kitérnék a dalokra, elmagyaráznám, hogy személy szerint én miért csalódtam a lemezben és hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy más nem lel benne majd örömet. Számomra a banda hangzásvilága volt az, ami nagyon bejött a debütáló alkotásuknál: az elképesztő stíluskavalkád, a változatos, de egyúttal mégis egységes megszólalás, a meglepő megoldások használata. A legtöbb dalnál olyan vigyor ül ki arcomra, hogy Joker is megirigyelné. A második albumnál pont ezt hiányoltam; sokkal laposabb és érdektelenebb volt, úgy kellett bele-belehallgatnom a dalokba, hogy egyáltalán emlékezzek rájuk (kivéve a Jailbreak című szösszenetre, az hozta a szintet). Mostani főszereplőnk kicsit visszafogta a játékos elektronikát és előrébb tolta a rockosabb hangzást, amit én elfogadtam és akadnak ismételten emlékezetes momentumok, viszont máshol meg olyan szintű visszafejlődés történt, mintha egy ötvenes évekbeli rock 'n roll lemez paródiáját hallgatnánk. De lássuk csak ezt közelebbről!

Here Come the Runts
Kevés szövegű dal és ha igazságos és őszinte akarok lenni, annak a kevésnek sincs sok értelme. Viszont nyitásnak, ha úgy tetszik intrónak tökéletes. Egyrészt megmutatja milyen irányba is mozdult el a banda: ott vannak az analóg szintik, búg az elektronika, de a gitárok sokkal hangsúlyosabbak, a dobok erősebbek. Tetszettek a ritmusváltások, meg úgy a hangszerelés egésze is kedvemre való, úgyhogy egyezzünk ki abban, hogy hangulatalapozóként tekintsünk rá, ne pedig album címadó nótaként.

Passion
Zeneileg most nem emelkedünk rokokói magasságokba, ellenben ez engem nem is érdekel. A refrén amennyire egyszerű, annyira feszes, tempós, fejrázós. Különben is az ördög a részletekben rejlik, az olyanokban, mint a kórus, a levezetés, az ügyesen kiválasztott szinti hangszínek. Szellemes dal és igen, a mosoly ott az arcomon!


A "Passion" című dal videoklipje

Sound Witness System
Önmagában nehezen értelmezhető nóta, igazából a levezetése az előző dalnak. Az első felében csak a dob kíséri a rap részt, utána bejön a gitár és a szinti is egy nem túl bonyolult dallammal. Ha megvan az album hallgatása közbeni flow élmény, akkor elmegy, egyébként nálam inkább olyan "elléptetős" jellegű történet.

Miracle Man
Szövegileg a második album által kijelölt utat járja eddig a lemez, legalábbis a végtelenségig ismételt frázisok erre engednek következtetni. Emiatt és a dallamok miatt támadt az az érzésem, amit feljebb is írtam: mintha valami 50-es, 60-as évekbeli rock 'n roll számot dolgoztak volna át a fiúk a saját stílusukban. Ez a gondolatmenet később segített a dal befogadásában, de szerintem még így is egy elég fantáziatlan darab.

Handyman
Lassú, tábortüzes, gitáros dalnak indul, de a refréneknél becsatlakozik a többi hangszer is. Kellemes nóta, és ha eltekintünk a kínrímektől is, akkor még szövegileg is mehet a pipa.

Jealous Buffoon
Most viszont inkább ne próbáljunk meg elveszni a szavak között, mert szinte lehetetlen. Zeneileg a bohókás vonalat erősíti, érdekes ötletekkel vegyítve, talán már kicsit túlságosan is. Első hallgatásra bevallom, fintorogtam, de később utat alakított magának.

Seven Stick of Dynamite
"Majdnem-blues", először csak egyetlen gitáron, majd ismét kiteljesedünk. Nem szívesen ismétlem magam, de kénytelen vagyok: örülök, hogy zeneileg enyhén más irányba mozdult el a lemez, de a szövegek repetitív mivoltával nem vagyok kibékülve. Mintha minden egyes dalhoz csak pár sor született volna, aztán jó lesz az majd ismételgetve! Tán ez lenne az Awolnation védjegye? Remélem nem...


A "Handyman" című dal videoklipje

A Little Luck and a Couple of Dogs
30 másodperces kis szösszenet és itt azért (ha nem is teljesen szó szerint értelmezve), de azonosulok a dalszöveggel. "Az összes barátomnak van gyereke, nekem viszont csak pár kutyám"... nos, igen, bár én macskás vagyok. Vicces, de önállóan ez is alig áll meg a lábán.

Table for One
Viccesen szomorkás dal, amiben végre minden klappol. A dalszövegben a szavak száma szerencsére kétjegyűvé duzzadt, a hangszerelés remek, a szintik is előkerültek és a dallamok is megfelelők.

My Molasses
Folytatódik az előző dal hangulata, számomra ijesztő füttyökkel (nem nagyon szeretem a füttyögéseket egy dalban), de aztán rájöttem nincs mitől félni. Jó tempójú, gitárdús, kellemes-szellemes nóta.

Cannonball
Eddig tartott a jó világ, hiszen már megint a Control + C és a Control + V szerzőpáros felelős a dalszövegért. Rockabilly paródia, csak éppen a (megkérdőjelezhető) humort nem támogatja semmi. Ha ezt nem vesszük figyelembe (hiszen nem kell mindig valami mélyet elvárni egy nótától) sajnos zeneileg sem kényeztetnek minket: ugyanazok a frázisok ismétlődnek végig. Felejtős!

Tall, Tall Tale
Érdekesen indul, unalmasan fejeződik be. Úgy érzem magam, mint egy szülő az iskolai zenekar első koncertjén. Látszik, hogy a srácok értenek a hangszereikhez, de a dalszerzéshez még nem és az énekest is ki kéne rúgni. Na jó, ez talán egy kicsit túlzás, de hogy mit akartak ezzel a számmal elérni, arról fogalmam sincs. Semmi értelme, de tényleg.


A "Seven Sticks of Dynamite" című szám videoklipje

The Buffoon
Majdnem két perces instrumentális átvezető darab, az utolsó szám előtti hangulatfokozás. Monoton, kevés izgalmat hozó, szigorúan csak a funkciójának megfelelő töltelék.

Stop That Train
Az album záró számánál már nem is térek ki a dalszövegre, nyilvánvaló, hogy a banda nem ezzel akarja megfogni a hallgatóságot. Zeneileg viszont végre ismét a lemez első felét idézik fel; többször váltanak tempót és hangulatot, mint az itthoni celebek tévécsatornát. Teszik ezt ráadásul szemtelenül egyszerű, de mégis szellemes módon! Nem az öncélú cizelláltságot, túlbonyolított zeneiséget hiányoltam én eddig sem, hanem ezt a vigyort keltő bumfordiságot. És bár örülök ennek, zárásnak mégis kevésnek érzem...

... és akkor már bele is kezdek a végszóba! A srácok nyilván nem a bölcsész közönséghez akarnak szólni, így világmegváltó gondolatokat ne is várjunk, én sem vártam. Ugyanakkor ezekben a srácokban több is van, mint amit itt most megmutattak. Némelyik dalban megvillantják, hogy mennyire stílusosak, bátrak és nem félnek kinyitni az ötletzsákot, máshol meg olyan szinten süvölt a semmi, mint egy fekete lyuk belsejében. Leginkább a kényelmes megoldások zavartak, mint például a végtelenségig mantrázott dalszövegek vagy az egysíkú harmóniák. Számomra az Awolnation zenéje akkor működik, ha valamivel meglepnek, mert ez áll nekik jól. Jobbnak tartom a Run-nál, de a Here Come the Runts 14 dalából csak 7 tetszik: kevés!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!