Fulladozás (Richard Durand - The Air We Breathe)

Írta Pactolous Dátum 2018-11-22 20:16 Hozzászólás 0 Olvasta 85 | Rovat: Kritika »

Richard Durand hat éve nem adott ki szerzői nagylemezt. Persze mixalbumok jöttek, de idővel az In Search of Sunrise sorozat is tetszhalott állapotba került, ami csak idén változott meg, de ez már nem emberünk érdeme volt. Hat év, az bizony elég hosszú idő! Nos, nem akarom már a cikk legelején kivégzőosztag elé rángatni a poént, de semmit sem vesztettünk volna, ha az a bizonyos hatos tovább nőtt volna.

Richard Durand zenéjét még a szeletelős, durvább időszakában szerettem meg, mert a tech-őrület közepette mindig volt hely a dallamokra is (és hát fiatalon az ember szereti a csapatós muzsikákat, na). Aztán ő is rájött, hogy hosszú távon ez talán unalmas lehet, így jobban ráállt a dallamszerzésre, a keménykedést pedig tompította, néha el is hagyta teljesen. Az Always the Sun album már mutatott pár szemrevaló slágert, de olyanokat is, amiket szerintem pár óra alatt dobott össze. Ez kis módosítással, de sajnos igaz volt később a Wide Awake című lemezre is: ami eddig is jó volt, még jobb lett, de az átlagos darabok így még inkább belerondítottak az összképbe. A 2012-es Richard Durand vs. The World (The Album) már meg sem érte, hogy írjak róla, persze nem azért, mert pocsék volt! Vicces, de szerintem inkább csak megfeledkeztem róla, már annyira nem nyújtott semmi kiemelkedőt, pedig utólag belehallgatva, vannak ezen is szép alkotások (Zoom, Last Train to Moscow, Paint the Sky). Mindenesetre emiatt nem szabad leírni őkelmét: tehetséges producer, semmi kétség, csak éppen a lemezre való szortírozás művelete az, amit jobban át kéne gondolnia.


Mindezek és az In Search of Sunrise mixlemezek továbbvitele után is volt nyüzsgés Richard stúdiójában, de számomra semmi érdemleges nem született. Aztán őt is elvitte a psy-trance láza, ami egyfajta visszatérés is lehetett volna a veretősebb műfajba, de a szokásos sablonokon nem tudott (vagy nem akart) felülemelkedni. Idén mégis sikerült valami olyasmit tető alá hozni, ami egy csapásra reménnyel töltött el minden trancer szívet: ez volt a The Air I Breathe. Egy igazán gyönyörű, nagyívű, epikus és frissítő szám, ami első hallásra megragadja a hallgatóságot. Erősen gyanús, hogy benne lesz idén a top 20-as listámban, ezen már semmi nem ronthat! Pedig, ó, bizony, Richard hiába kapott az alkalmon és használta ki a visszatért rivaldafényt, ez az új album (ami szégyentelen módon majdnem ugyanazt a címet viseli, mint a fentebb említett remekmű: The Air We Breathe) egy nagy semmi. Hámozott léggömb, vákum a fekete lyukban, Kanye West feje belülről.


Ízelítő a "The Air I Breathe" című dalból

Elnézést kérek, nekem nagyon nehezemre esik valamit a földbe döngölni, de mérhetetlen csalódásomat valahogy le kell vezetnem. A helyzet az, hogy ha a lemez erősségeit veszem sorra, akkor sajnos igen rövid a lista, ráadásul még erőlködnöm is kell. A nyitó tétel Insolidus, amiben a nagyzenekari dallamokban jártas Geert Huinink működött közre például egész jópofa lenne (bár irtózom ezektől a melódiáktól), köszönhetően a break-es beindulásnak, csak éppen az (nem vicc) tart kb. egy percig! Ha azt mondom félbe van vágva, közel sem érzékeltetem azt, ahogyan véget ér. A The Air I Breathe azt hiszem nem szorul bemutatásra, ráadásul már feljebb leírtam, mit gondolok róla. Ez a rövidített verzió pont albumra való, de az igazi csemege az Extended Mix, mivel abban található egy aprócska harmóniaváltás is, ami nekem igazán tetszik. Az őket követő Land of Angels elég finom hangulattal rendelkezik, a megszólalás egészen érdekes, de nem indul be igazán. Lehet ez volt a koncepció, lehet, hogy csak egy extended változat mutatja meg igazi valóját, nem tudom. A Kill the Fear mintha csak az előző folytatása lenne, annyira egybefolyik az átmenet. Chill-es beütésű, beindulás nélküli énekes darab. Így nem annyira izgalmas, de adja magát az ötlet, hogy kislemezre kerüljön, akkor érdemes lesz visszatérni hozzá. Egy kicsit hadd ugorjak előre, ha már a pozitív dolgok után halászunk: igaz átlagos, de még az Aida, a régi Durand-hangzást idéző Toxic és a Sied Van Riel-lel közösen megírt Universal Minds akaszthat magára szép jelzőket, bár egyikre sem fogunk emlékezni évek múlva.

Itt nagyjából be is fejezhetem a védelmet, tisztelt bíróság, és akkor még kifejezetten jószívű is voltam. A maradék szám a lemezről vagy még az eddigieknél is semmilyenebb vagy pedig egyenesen unalmas. A Skies Above, a Lotus, a Savage igazi töltelékszámok, lelketlen, üres, pár óra alatt összerakható dalok, amikben semmi, de semmi kiemelkedő nincs. Még a Mark Sherry-s kollaboráció, a Cosmic Dawn sem késztet szájtátásra, de az is lehet, hogy csak rossz helyen van (ekkora már eléggé elkeseredtem). A keményebb műfajban sem sikerült maradandót alkotni: a Pandora ügyes variálásokkal dolgozik, de ez még kevés az üdvösséghez, a Vortex (Marco V ide vagy oda) csak egy érdekes basszustémát mutat fel, az Enigma mintha egy Lostly-féle hard trance szeretne lenni, a Laguna pedig egyszerűen zajos, torzított, fülsértő. Kaptunk még két psy-trance számot, amit a psy-sablonok könyvéből rakott össze Richard, előre megírt recept alapján, így sem a Pelican Rouge, sem a Boogieman nem kerül be a kedvenceim közé, pedig nem egy psy nóta tört már magának utat oda. A Geert Huinink - The Sacred Vine (Richard Durand Remix) nem is értem mit keres itt, egy szerzői lemezen; szép, de ezt most már megint miért? Nem ez az első eset, a Wide Awake-n is ott volt egy Andain remix (igaz, annak lett egyfajta muzeális értéke, miután Josh Gabriel-nél megsemmisült az eredeti verzió, így később Promises címen lett hatalmas bomba). A záróakkord pedig nevetséges módon a The Air I Breathe lassabb, kvázi progresszívebb verziója, Christina Novelli teljesen felesleges énekével. Rókabőr a köbön...


Ízelítő a "Toxic" című dalból

Lehet, hogy szigorú vagyok, lehet, hogy most ebben az esetben a személyes elvárásaim túlságosan is befolyásolják ítélőképességemet, ezeket mind elismerem. Mégsem tudok elmenni amellett, hogy ez a lemez egysíkú számok egymásutánisága. Sehol sem találtam a Richard Durand-féle játékos és egyedi hangzásokat, az újító szándékot (emlékszik valaki a Night and Day "szovjet propaganda" szintijeire?), a dallamos durvulást (N.Y.C., Make Me Scream). Fájdalmasan lerí az egészről, hogy a The Air I Breathe sikere kényszerítette rá emberünket egy album összehozására. Ez szomorú. Elképzelhető, hogy valakinek pont ez kell, lesz majd, aki örömét leli a tempós, szétszedős, odabaszós számokban, de én már rég nem vágódom a falhoz a fantáziatlan veretéstől. Hiányzik a lélek ezekből a dalokból és emiatt én meglehetősen mérges, szomorú és csalódott vagyok.


01. Insolidus (with Geert Huinink) (Intro Mix)
02. The Air I Breathe
03. Land Of Angels
04. Kill The Fear (with Mike Schmid)
05. Geert Huinink - The Sacred Vine (Richard Durand Remix)
06. The Skies Above
07. Aida
08. Lotus
09. Universal Minds (with Sied van Riel)
10. Pandora
11. Cosmic Dawn (with Mark Sherry)
12. Vortex (with Marco V)
13. Toxic
14. Savage
15. Pelican Rouge
16. Boogieman
17. Enigma
18. Lagun
19. The Air I Breathe (with Christina Novelli)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!