Gitárra hangolás (Disturbed, Celldweller, Nickelback kritikák)

Írta Pactolous Dátum 2022-12-22 15:58 Hozzászólás 0 Olvasta 649 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »

Mivel engem nem csak az elektronikus tánczene érdekel, hanem mellette hallgatok minden mást is, fontosnak tartom, hogy más stílusokba tartozó albumokról is szót ejtsek. Így még az év végi habzsolások és ivászatok előtt hadd mutassak be három olyan lemezt, amik főképp az elektromos gitárt teszik középpontba (metál, rock), ugyanakkor tanulságosak is. Meg akadnak rajtuk érdekes nóták. Ebben a cikkben a Disturbed, a Celldweller és a Nickelback idén megejelent albumjait vettem elő.

Disturbed – Divisive

A Disturbed renoméját enyhén, de mégis csak megtépázta az előző albumuk, legalábbis nálam mindenképpen. Az Evolution minden volt, csak evolúció nem. Szeretném tisztázni: nem azzal van a bajom, hogy az együttes kipróbálta magát a műfaj finomabbik végén, hanem azzal, ahogy ezt tette. Túl sok langyos tétel ékelődött be a szokásos Disturbed szerzemények közé, érezhetően a The Sound of Silence sikerét akarták meglovagolni, ezúttal saját számokkal. Mindenki jobban járt volna, ha egy kifejezetten ebből a célból megírt, unplugged jellegű EP-vel jelentkeztek volna két nagylemez között. Mindegy is, ami történt, megtörtént, de azért féltem, hogy – mint oly sokak – a srácok mégis ezen az úton mennek tovább, a Divisive viszont úgy tűnik irányt váltott és egy vérbeli Disturbed album lett. Oké, a hangzás stimmel, de a dalok is ülnek?, de az új album szerencsére jött, látott és ha nem is győzött, de mindenképpen jobb helyezést ért el, mint elődje.


A Hey You egy tipikusnak mondható Disturbed nóta, ami folytatja az Immortalized és az Evolution albumok által lefektetett hangzásvilágot (utóbbinál természetesen csak a zúzdákat értem, nem a balladákat). Ez csak minimálisan elmarasztalás, igazából inkább örülök annak, hogy ismét a vad Disturbed szól a hangfalakból. A jelenleg is zajló szomorú világpolitikai események tükrében egyáltalán nem nehéz kitalálni kiről is szólhat a Bad Man. Bár elsőre kicsit szerencsétlennek éreztem a címet, mert rengeteg, kellemetlen kínrímre ad lehetőséget (a Batman/Bad Man összehasonlításról nem is beszélve), de a téma és a zene keménysége azért hamar elfeledtette velem ezeket az aggályokat. Hamar sorra kerül a címadó szám, a Divisive egy teljesen korrekt darab, nem mondanám a legerősebbnek, és egyúttal fel is tűnik, hogy igazán gyors, tehervonat sodrású szám már nem is lesz? Mindegyik ilyen vontatottabb ritmikával rendelkezik majd? Az Unstoppable adja meg a csattanós választ, ami igaz, hogy még mindig nem kapcsolt power metál sebességre (nem is kell), de érzékelhetően gyorsabbak lettünk. A refrénnél jó érzékkel vált át a dobos menetelősebb ritmusra, az egészből csak egy jóféle gitárszóló hiányzott nekem, ami az előző két számban megvolt, csak dilettáns módon nem emlékeztem meg róla. Bár nem mentes a kliséktől, a Love to Hate elsősorban szövegével és a refrénjével ragadott meg. A tempóból visszavettek ismét a Feeding the Fire esetében, de kivételesen nem bántam annyira, mivel a refrén eléggé megfogott érdekes megoldásaival. A középrész is kellően bangelésre készteti a fejeket (érdekes, hogy eddig mindegyik dal ciszben íródott és emiatt ugyanúgy indulnak a számok...).


Üdvözöljük az album egyetlen balladáját, hú de jól esik ezt leírni! Azonban a Don't Tell Me nem csak emiatt érdekes, hanem azért is, mert a legendás Heart együttes énekesnője, Ann Wilson kíséri Davidet a dalban. Ráadásul az elektromos gitárok nem lettek a szekrénybe zárva: igen, ez egy metál ballada, és valami ilyen hangszereléssel az előző album lassú számait is jobban befogadtam volna. Kellemesen átlagos a Take Back Your Life, azaz egy egy tipikus Disturbed dal, nem rossz refrénnel, nem túlságosan kiemelkedő, mégsem haragszom rá túlzottan. Egyszerű, de hatásos gitártémákkal operál a Part of Me, jól áll neki ez a masszív, gépies, bonyolultság nélküli közvetlenség. Persze a dal hangzása így is súlyos, a refrén mégis a szokásosan fülbemászó, másodjára például nekem kifejezetten tetszett. Elérkezett a vég a Won't Back Down, persze szimplán csak azért, mert ez az utolsó szám, nem kell megijedni. Egy utolsó ugra-bugra, szóval a búcsú sem lett lassú szám. A refrén eléggé egyszerű, de harmadjára azért ennek ellenére is belekuckózik a hallójáratokba.


A Divisive nem váltja meg a világot, nem hoz el forradalmat, nincs itt se spanyolviasz és az állóvíz sem lett felkavarva (köszi Közhely Lexikon!). Egy tisztességgel összerakott Disturbed lemez, ami beilleszthető az életműbe, de a legjobbakat nem múlta felül. Perpillanat ezt azért mégiscsak üdvözlendő dolognak tartom, mert a már unásig emlegetett Evolution akkora csalódás volt számomra, hogy már egy ilyen iparosmunka is felértékelődik mellette. A srácok visszakormányozták a hajót a helyes útirányba. Aztán, hogy innen hova térnek le, ha egyáltalán letérnek, azt majd meglátjuk!

01. Hey You
02. Bad Man
03. Divisive
04. Unstoppable
05. Love to Hate
06. Feeding the Fire
07. Don't Tell Me (feat. Ann Wilson)
08. Take Back Your Life
09. Part of Me
10. Won't Back Down


Celldweller – Satellites

Klayton Celldweller álneve alatt elkövetett zenéi vagy inkább eklektikus, elektronikus metál hibridjei között rengeteg kedvencem tanyázik, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy az új nagylemezre úgy cuppanok rá, mint édesszájú óvodás a nyalókára. Egy picit hagytam is magam meglepni, mert az utóbbi időben nem is tudtam követni a munkásságát, amit pedig hallottam tőle, annyira nem ragadott magával. Talán majd most!


A Satellites az előző albumok megjelenésének mintáját vette alapul (itt és itt olvashatsz róluk): megjelenését megelőzően rengeteg kislemez előzte meg, így aki szinte mindegyikre rákattant, annak nem sok újdonság marad. Szerencsére én most annyira le voltam maradva, hogy majdnem a lemez is átsiklott a radarom alatt, de legalább így megmaradt az újdonság varázsa. Nos, legalábbis a még nem hallott dalok varázsa. Új vagy igazán meglepő elemben nem igazán lubickol az album, a már ismert Celldweller frázisokat halljuk ismét, talán még metálosabbra véve a figurát és még szerteágazóbb hangszerelésekkel. De hát ezzel nincs is baj, ezt várjuk el, nem?

Nem sokáig húzza az idegeinket az Into the Void, egy igen rövid, atmoszférikus, tömény sci-fi neszezés után drum 'n bass alapok adják meg a sebességet és aztán repül le a fejünk. Klayton úgy tűnik kitűzte maga elé a célt: egy dal sem lehet unalmas! Elképesztő sok zaj, hangszín szólal meg, rengetegféle variálással és amikor azt hittük, hallottunk már mindent, még akkor is jöhet valami, amit addig nem hallottunk. Igen, ez Celldweller a javából, és talán még agresszívabb is lett az End of an Empire óta, lehetséges, hogy a Circle of Dust archívum feltúrása kihatással volt a dalszerzésre? A Blind Lead the Blind eleje ijesztő hasonlósággal idézi fel a már feljebb is megemlített End of an Empire című dalt, de szerencsére a hasonlóságok itt tulajdonképpen véget is érnek. Egy meglehetősen pesszimista szám, amit a jelen történései ihlettek, ennek megfelelően kellően vad és vehemens, mindenféle hosszabb lenyugvás nélkül. A refrén ismét ül, a hangszereléssel sosincs baj, a vigyor ott figyel az arcon. Az A Matter of Time hallgatása közben egyszerre kezdek egy hangyányit belefásulni ebbe a hangzáscunamiba, amit Klayton elénk rak, közben meghökkenek, hogy ismét egy régebbi szám jut eszembe a refrénről (New Elysium), a dalszöveg elemzése közben pedig eszembe jut az állítólagos és csúnya összeveszés, ami emberünk és Bret azaz Blue Stahli között történt. Vajon tényleg igazak a reddit pletykák és ez a dal egyfajta üzenet? A My Disintegration esetében már tényleg fáradok el, de a szintiszóló és az őt követő nyugodtabb középrész megmenti a helyzetet. A jel viszont már kirajzolódik az égre: az album kezd túl töménnyé válni.


Ígéretesen kezd a Soul Parasites, de aztán rövid úton rááll a szokásos ösvényre. Viszont még sincs akkora gond, mert szerintem a dal viszonylagos rövidsége és az egyedinek mondható refrén végett nem fekszi meg a gyomrunkat. Egy dolgot sajnálok csak: a szólós részeknél igen csak hallatszódik, hogy a dobok nem igaziak, kevés bennük az erő. A drum 'n bass alapokon nyugvó (nyugvó... inkább törtető) Electric Eye volt a legkorábbi fecske a lemezről, még 2017-ből lehet ismerős. Őszintén szólva annak idején nem estem tőle hasra, egy korrekt Celldweller dal, de elég sok ismétlődéssel, valamint már akkor sem nyújtott rengeteg újdonságot vagy érdekességet és itt, a többi nóta között sem értékelődik fel. A Baptized in Fire sem merül el az újdonságok forrásvizében, de azért találtam benne olyan könnyen dúdolható részeket, amik megfogtak. Stílusosan a The End of the World veszi fel a búcsúztató szerepét, és mivel kellően visszafogott és elkeseredett, talán az album egyik fénypontja is egyben. Végre valami más, valami kevésbé agresszív!


Nos, ilyen a Satellites. Ízig-vérig Celldweller, ami most összességében valahogy mégis kevésbé üt, mint a Wish Upon a Blackstar vagy az End of an Empire. Elképesztő kidolgozottság jellemzi a dalokat, kétségkívül Klayton egy kivételesen tehetséges producer, egyfajta szürkeség mégis rátelepszik a számokra. Nagyon kevés váltotta ki belőlem azt a hatást, amit a korábbi alkotásai már szinte az első alkalommal és ez most egy kicsit zavarba is hoz. Tán ráuntam volna Celldweller muzsikáira? Vagy valami apró tűz, elemi esszencia hiányzik a dalokból? Kevesebb rapszodikus váltakozás és több közérthetőség kellene? Nem tudom, de az biztos, hogy nem adom fel olyan könnyen, előkerül még a lemez, de egyelőre a pontszám annyi, amennyi.

01. Into the Void
02. Blind Lead the Blind (Album Version)
03. A Matter of Time
04. My Disintegration
05. Soul Parasites
06. Electric Eye
07. Baptized in Fire
08. The End of the World


Nickelback – Get Rollin'

Pont idén kezdtem el azon filozofálni, hogy ha már annyi banda képes volt beülni a stúdióba a COVID végett, akkor vajon a Nickelback miért nem tett így? Aztán mikor kutakodásra szántam a fejem, kiderült, hogy pontosan így történt, aminek lenyomata egy idén megjelent új album. Számíthatunk bármi jóra? A borító mindenesetre eléggé ijesztő, teljesen elüt az eddigiek hangulatától, az első benyomásom a Get Rollin' kapcsán így nem volt éppenséggel reményteljes. Persze dőreség egy könyvet borítójáról megítélni, ez a CD-kre is bőven igaz. Ilyenkor érdemes rárepülni a klipes dalokra, hátha meghozza a kedvünket! Kettőbe futottam bele, az egyik egyáltalán nem rossz, a másiknál viszont ijesztő, hogy az erőlködés jeleit sem láttam. Persze nem hiányoznak a No Fixed Address „újításai”, dehogyis, az őt követő Feed the Machine rendelkezett olyan elemekkel, amiket kibonthatnának jobban a srácok. Ha szabad egy picit előre szaladnom: ez nem igazán történt meg. De először vegyük sorra a dalokat!


A San Quentin mindenesetre nem viccel, rögtön ránk rúgja az ajtót és a banda legerősebb (és legyünk őszinték, legélvezetesebb) pillanatait idézi fel. Egy kis humor, egy kis lazaság, egy kis rock 'n roll. Semmi olyat nem hallunk, ami ismeretlen lenne, de én pont ezek miatt szerettem anno a zenekart, úgyhogy az ilyen számoknak mindig örülök. A Skinny Little Missy a legfrappánsabban talán úgy jellemezhető, hogy a fiúk lemezenkénti, elmaradhatatlan, kurvás dala. De most tényleg, szinte minden albumjukon szerepel egy olyan szám, ami a legősibb foglalkozást űző vagy legalábbis erkölcsileg igencsak ledér nőről szól (Midnight Queen, Shakin' Hands például...). Ettől eltekintve egy masszív, menetelősebb dal, kevés változatossággal, de remek gitárokkal és humoros hangulattal. Igaz, itt már kezd egy olyan sanda gyanúm lenni, hogy ez a lemez szine nulla erőfeszítésből íródott meg. Direkt visszaolvastam, mit is írtam az előző albumnál az egyik dalról, mert a Those Days hallgatása közben erős déja vu érzésem támadt. Nos, ott volt egy nóta, az Every Time We're Together, amit már akkor is Photograph kópiának tartottam, ami ismét felidézi a régi, nosztalgiába mártott éveket. Erre tessék, itt van egy másik! Mellé pedig járnak borzasztó sablonos akkordok a verzében, de legalább a refrén tűrhető. Összességében nincs akkora nagy baj vele, csak éppenséggel a sokadik rókabőr egy már régen elkoptatott témáról. A High Time sem boncolgat mély, egzisztenciális kérdéseket, egy fűvel megfűszerezett utazásról szól, ami viszont kapott egy szellemes és hangulatos, country számokra hajazó hangszerelést és emiatt én el is nézek neki mindent szépen. A legnagyobb kihagyott ziccer kétes dicsőségű díját a Vegas Bomb zsákolhatja be, ugyanis a kezdés alapján egy gyorsabb számot vártam, a srácok mégis jobbnak látták, ha megmaradnak ennél a vontatott alapütemnél. Ez akkor tűnik fel a leginkább, amikor a refrén előtti üvöltözős rész után egyszerűen nem történik meg a csoda, a sodrás. Mint amikor koncerten már elkezdenénk ugrálni, de aztán zavartan mégis abbahagyjuk. Kellemes meglepetést okozott a Tidal Wave, mert bár igaz, hogy ugyanaz a 3 akkord ismétlődik végig, abban viszont van legalább egy dúr/moll váltás, ami tényleg ad egy lebegős érzetet a dalnak (ha már szökőár, szerelem meg ilyenek).


A Does Heaven Even Know You're Missing? képében sikerült összegyűjteni mindent, amit el kéne kerülni egy bandának. Az egy dolog, hogy valamiképpen írtak egy dalt a világ legklisésebb felszedő szövegéből („Fájt, mikor leestél a mennyekből?”), de ehhez volt arcuk a világ legklisésebb harmóniáit felhasználni. Komolyan mondom, lassan már tiltani kéne ezt az akkordmenetet, iszonyatosan irritáló, amikor 200 másik szám jut eszembe róla, arról nem is beszélve, hogy mennyire kényelmes (khm... lusta) választás zenei szemszögből. Mintha minden korszakukból maradt volna egy demó, amit most itt bontottak ki. A Steel Still Rusts sem fog újfajta zenei megoldásokkal elkápráztatni bennünket, de amit vállal, azt hozza tisztességesen, a katonai szolgálatot teljesítők elhanyagolása, mint téma pedig üdítően frissítő. A Horizon sajnos ennyi plusszal sem tudja megtoldani az összhatást, ennél az egészen szürke, már-már unalmasnak is mondható dallal esik le a tantusz: itt már nem is lesz több zúzás? Lendületesebbre sikerült a Standing in the Dark de vele sem sikerült visszakanyarodni a durvuláshoz. Kellemes pop-rock dal, ami alattomos módon bevet mindent, hogy mozogjunk rá, dúdolgassuk. Őszinte leszek: tisztában vagyok vele, hogy miért nem kéne kedvelnem, de valami miatt mégsem haragszom rá különösebben. Utolsóként a Just One More érkezik és némi Nickelback albummal a hátam mögött már volt valamiféle sejtésem miféle, kiféle lehet ez a szerzemény. Sikerült a srácoknak meglepniük, mert nem egy Those Days-féle múlton lamentálást vagy Rockstarhoz hasonló félpoénos, szarkasztikus dalt kaptunk, hanem egy középtempós pop-rock számot, amin megint lehetne fanyalogni egy sort, ha éppenséggel nem akadna fenn a szemünk egyes sorokon a dalszövegen belül. Chad unokatestvérének tragikus módon volt egy elvetélése, erről a soha meg nem született gyermekről szól ez a szám. Egy számonkérés Isten felé, erős!. Ha ismerjük a háttérsztorit, a dal mögött húzódó sötétséget, akkor pár fokkal máris nagyobbat üt az egyébként nem túl izgalmas nóta.


A Feed the Machine sem volt tökéletes, de azért elvetette a remény magjait, hogy a Nickelback még összehozhat ütős lemezt. A Get Rollin' nem oszlatta szét teljesen ezeket az illúziókat, de egy időre úgy elkergette őket, mint a városi gyerek, aki először lát falun pulykákat. Ez kérem egy alibi album, nem a COVID által kierőltetett kreativitás szülte, hanem az ok, hogy legyen miért ismét turnézni. Tudom, csúnya vádaskodások ezek, de egyszerűen lerí az egészről, hogy semmi plusz energiát nem fektettek az egészbe, csuklóból kirázott, rutin muzsikálás az egész, szikra és tűz nélkül. Akadnak dúdolható számok, hangzásilag is vállalható és legalább nincs Flo Rida. De ennél semmi több. Ha rádióbarát rockzenét keresel, akkor ezzel nem lősz nagyon mellé. Ha a zenekar 15-20 évvel ezelőtti éráját sírod vissza, koppansz egy közepeset. Ha pedig izgalmas muzsikára vágysz, ami minden egyes percben meglepetést és/vagy katarzist okoz, akkor nagy ívben kerüld el a nyugati bandák többségét és vigyázó szemeidet (füleidet) keletre irányítsd (csak egy név: BAND-MAID)!

01. San Quentin
02. Skinny Little Missy
03. Those Days
04. High Time
05. Vegas Bomb
06. Tidal Wave
07. Does Heaven Even Know You're Missing?
08. Steel Still Rusts
09. Horizon
10. Standing in the Dark
11. Just One More


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!